Pityergő Barack

Egyszer volt, hol nem volt, a Hupikék-Hóhegyen is túl, volt egyszer a Hahóhét hegyen egy hatalmas fa. Ez a fa egy barackfa volt, minden évben gyönyörű barackokat termett. Szép, pirosas gyümölcsök voltak egytől egyig, kivéve egyiküket.
Bari egy nagyon apró barack maradt, a színe sem akart világos sárgásból érettre változni. Emiatt minden testvére csúfolta, bántották, ott kötöttek bele, ahol tudtak. Szegény kis barack mindig pityergett, megállás nélkül.
Aztán egy nap úgy döntött, nem hagyja magát tovább piszkálni, inkább útnak ered, hogy Világot lásson. El is szakadt szülőfájától, nagyot ugrott, és máris a földön találta magát. Kis batyuját a hátára akasztotta, ami egy kis ágat rejtett, hogy megtudja magát védeni a gaz gyilkosok ellen, akik az ő vérére szomjaznak.
Ment, mendegélt, amíg a lába vitte. Bari azonban azzal nem számolt, hogy bizony éhes, és fáradt lesz, nem lesz aki ellássa minden jóval. Menedéket kellett hát keresnie, na de az erdő közepén járt, ahol képtelenség volt rálelni akár egy jóságos állatra is, aki nem szereti a gyümölcsöket.
– Jaj, mi lesz velem? -éktelen sírásba és hisztibe kezdett. Már egy hang sem jött ki a torkán, de Bari már a földhöz csapkodta magát keservében. Így jár az, aki megfontolatlan.
A nagy hisztijét valaki meghallotta, és már csak azon kapta magát, hogy két erős kéz szorítja, esélyt sem adva rá, hogy előkapja hátitáskájából a botot, hogy rendeltetésszerűen használhassa. Kapálózni kezdett, de a kezek nem eresztették. Egy emberi arc felé emelkedett, az éles fogak már villogtak az arcába.
– Szia, Panna vagyok -nem éppen erre a reakcióra számított volna szegény kis barack, hatalmas szemeivel megrémülve hőkölt hátra a lány tenyerébe. – Hallottalak, eltévedtél. Hazaviszlek.
Bari nem tudott megszólalni sem, félt, hogy most aztán elbarackolta a jövőjét, és meg fogják enni. Félve viselte a hosszú utat egészen az erdő széléig, ahol Panna megállt egy aranyos, meleg fényeket árasztó fakunyhó ajtaja előtt. Benyitott, és így máris Bari is jobban érezte magát.
A lány letette a gyümölcsöt az asztalkára, ahol egy narancs aludt éppen. Vagyis már ébredezett, hiszen az ajtó csapódása hangzavarral járt. Ahogy Bari nézte a narancsot, mintha elvarázsolták volna. A nagy szempillák, és a fekete szemek levették a lábáról. Könnyei örömében potyogni kezdtek, és nem tudott a külvilágra figyelni.
– Megakarnak enni minket vacsorára! Gyümölcssalátának! -sipákolta a narancslány. Erre a barack is felkapta a fejecskéjét, majd minden bátorságát összeszedte. Megragadta a lány kezét, és egy hatalmas lendülettel az ablak felé ugrott. Narancs közben sikított, Bari azonban büszke volt magára, hogy egy nap sem telt el, de ő már ilyen hőstettet hajt végre.
Az üvegen való átcsapódás szintén hangos zajjal járt, amit a házban levő Panna, és a többi emberi lény is meghallott. Nyomban kicsapódott az ajtó, Bariék pedig rohanni kezdtek. A lány erőt adott a fiú gyüminek, lassan a hátára kapta, és íy rohantak el egészen a Világ végéig.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s