Mesecsokor

Egy kisebb mesecsokorra gondoltam, régi, ismert mesékből összeállítva Remélem ti is emlékeztek ezekre és szívesen olvassátok majd el újra ^^

A RÓZSÁT NEVETŐ KIRÁLYKISASSZONY

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király, s annak egy csuda­szép leánya. Ha ez a királykisasszony nevetett, rózsák hulltak a szájából, s ha lehúzta a cipellőjét, s mezítláb ment az úton, minden lépésére egy csengő arany termett. Nem is volt olyan gazdag király az egész világon, mint ennek a királykisasszonynak az apja, s nem volt ebben az országban szegény ember, mert ha a királykisasszony szegényt látott, mindjárt le­húz­ta a cipellőjét, s csak úgy perdült lába nyomán az arany. Nagy híre volt a királykisasszonynak kerek e világon, jöttek is mindenünnét királyfiak, hercegek, akik a kezéért esekedtek, hanem a királykisasszonynak sem ez nem tetszett, sem az nem tetszett, egynek sem adta a kezét. Még csak egy királyfi nem fordult meg az udvarán: a szomszéd ország királyának a fia, de ez nem tudott eljönni, mert amikor éppen indulóban volt, ellenség tört az országba, s csatába kellett, hogy menjen. Elment a királyfi a csatába, de a királyné s az udvarmesterné megegyezett, hogy amíg a királyfi odalesz a háborúban, megkéretik a királykisasszony kezét, s mire a királyfi visszatér, el is hozzák. Szépen megfestették a királyfi képét, az udvarmesterné elvitte a rózsát nevető királykisasszonynak, s annak úgy megtetszett a királyfi képe után, hogy egy szóval sem ellenkezett.
Felkészítik a királykisasszonyt, aranyos hintóba ültetik, de mielőtt az országát elhagyta volna, leszállott a hintóból, lehúzta a cipellőjét, gyalog ment jó messzire, s ami arany hullott a lába nyomán, azt mind a szegény embereknek adta.
Hanem azt még nem is mondottam nektek, hogy az udvarmesterné boszorkány volt, s szerette volna, ha a királyfi az ő leányát veszi el. De ez a leány olyan csúnya volt, hogy az anyja soha senkinek sem mutatta, nem is tudták róla, hogy van a világon.
Ahogy az ország határából kiértek, rettentő nagy égiháborút csinált a boszorkány, s egyszerre csak egy szörnyű fekete felleg mind alább-alább szállott, s abból a fellegből kiszállott a boszorkány leánya. Hirtelen megfogták a rózsát nevető királykisasszonyt, mind a két szemét kiszúrták, azzal belelökték az árokba, a szemét pedig utána dobták. Akkor az udvarmesterné leánya beült a hintóba, sűrűn lefátyolozta az arcát, úgy érkeztek meg a királyfi városába.
Ott feküdt a szegény királykisasszony az árokban, s sírdogált keservesen. Arra jönnek valami szekeres emberek, meghallják a sírást, kihúzzák az árokból a királykisasszonyt, hát amint egyet-kettőt lép, csak úgy hull az arany utána. Hej, megörültek az emberek! Egy megfogta s vezette, a többi pedig ment utána, s alig győzték felszedni a temérdek aranyat. Így vezették a királykisasszonyt egész nap. Akkor aztán összeesett szegény, nem tudott továbbmenni, s a szekeres emberek otthagyták az út szélén. Ahogy elmentek a szekeres emberek, egy kertész jött arrafelé, az megsajnálta a szegény leányt, s fölvette a szekerére. Hazamegy a kertész, s mondja a feleségének:
– No, feleség, én ugyan megjártam. Bementem a király városába, hadd lássam a királyfi lakodalmát, mert az volt a híre, hogy a gyöngyöt síró, rózsát nevető királykisasszonyt veszi feleségül. Azt is beszélték róla, hogy ha mezítláb jár, csak úgy hull az arany utána. Na hiszen, nem sír gyöngyöt ennek a királykisasszonynak a szeme, rózsát sem hullat a szája, de még aranyat sem a lába; nem nevet az senkire, nem is sír, s nem engedi, hogy a cipőt lehúzzák a lábáról.
Mondja az asszony:
– Jól van, jól, ne arról beszéljen kend, hanem arról, hogy minek hozta ide ezt a leányt!
– Ó, feleség, hát megsajnáltam, megesett a szívem rajta. Nem hagyhattam az út szélin.
– Isten neki – mondja az asszony -, hát maradjon itt, pedig mi is szegények vagyunk; nem tudom, miből tartsunk el egy vak leányt.
– Te feleség – mondja a kertész -, én bemegyek a városba, van ott egy boszorkány, aki szemmel kereskedik, veszek egy pár szemet ennek a szegény leánynak.
Bemegy a kertész a városba, visz a hátán egy nagy zsák főzeléket, s mondja a boszorkánynak, adjon azért két szemet. A boszorkány éppen egy nagy könyvből olvasott, fel sem nézett a kertészre, benyúlt az asztal fiába, s odadobott neki két szemet.
Hazamegy a kertész, beteszi a leánynak a két szemet a helyire, de csudák csudája, egyszeriben a szoba sarkának fordult, ahol egy lyuk volt, s mind azt nézte. Nem tudták elképzelni, hogy mi történhetett vele. Bemegy a kertész ismét a városba, megy a boszorkányhoz, s mondja neki, hogy bizonyosan nem jó szemet adott, mert az a leány mindig egy lyukba néz.
– Bezzeg hogy nem neki való szemet adtam – mondotta a boszorkány nagy kacagva -, macskaszemet vittél el innét, s azért néz a lyukba, mert ott egeret lát. Hanem most mást adok. Találtam egy árokban két szép szemet. Vidd el, ez jó lesz.
Hazaviszi a kertész a két szemet, beteszi a helyére, s hát uramistenem, egyszeriben úgy megszépült a lány, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Először sírni kezdett örömében, s csupa drágagyöngyök peregtek a szeméből, azután nevetni kezdett, s szebbnél szebb rózsák hullottak a szájából, aztán lehúzta a két cipőjét, s elkezdett sétálni, s perdült, karikázott, csengett-bongott a sok arany a lába nyomán. S a tenger sok drágagyöngyöt s a tenger sok aranyat mind a kertésznek ajándékozta, amiért el nem hagyta szomorú sorsában. Aztán elbúcsúzott a kertésztől, a feleségétől, s bement a királyfi városába, fölment a palotába, ottan beszegődött a királynéhoz szobalánynak. No, éppen jókor jött, mert akkor kergetett el egy szobalányt a gonosz királyné.
Hát felfogadta mindjárt a királyné a rózsát nevető királykisasszonyt szobalánynak. Aztán telt-múlt az idő, s egyszer, mikor éppen bálra szépen fölkészítette a királynét, lejön a királyfi, s mi történik, mi nem, nem egyéb egy nagy semminél, a királyné megfordul, a nyakát megszúrja egy gombostű, s mérgében úgy pofon üti a szobalányt, hogy az szegény sírva fakadt. De, uramistenem, szeme-szája tátva maradt a királyfinak, mert könny helyett csupa drágagyöngy pergett a leány szeméből. Nagyot kiált a királyfi örömében:
– Te leány, talán bizony te vagy a gyöngyöt síró s rózsát nevető királykisasszony?!
A leány nem szólt semmit, csak elkezdett nevetni, s hát csak hullott a szájából fehér rózsa, piros rózsa, égővörös, egyik szebb a másiknál. Akkor aztán lehúzta a cipellőjét, s elkezdett sétálni föl s alá a szobában, s perdült, karikázott lába nyomán a sok arany.
Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb. Kiseprűztette udvarából a boszorkányt s a leányát, aztán mindjárt papot hívatott, s megesküdött a rózsát nevető királykisasszonnyal.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

 Kék színű falevelek
(Oszejeva nyomán)

Katinak két zöld ceruzája volt. Rózsának egy sem.
– Add ide, kérlek, az egyik zöld ceruzádat!- fordult Rózsa Katihoz.
– Majd este megkérdezem Édesanyámtól, megengedi-e – válaszolta Kati.
Másnap Rózsa megkérdezte:
– Megengedte Anyukád?
Kati sóhajtott, és így szólt:
– Anyukám megengedte, de nem kértem a bátyámtól engedélyt.
– Persze, persze…kérj hát engedélyt a bátyádtól is!
Másnap ismét megkérdezte Rózsa:
– Nos, megengedte a bátyád?
– Megengedte, de attól félek, hogy kitöröd a ceruza hegyét!
– Nagyon vigyázok majd rá!
– Vigyázz is kérlek! Ki ne hegyezd! Ne nyomd erősen! A szádba se vedd! És ne rajzolj vele sokat!
– Csak éppen a zöld füvet és a kis falevélkéket kell kiszíneznem.
– Ó, az sok lesz!
Rózsa Katira nézett és félrehúzódott.
Nem nyúlt a ceruza után.
– Na, mi a bajod? Ott a ceruza – szólt Kati.
– Köszönöm, nem kell.
A rajzórán aztán megkérdezte a tanító néni:
– Rózsácska, a te fáidon miért kékek a falevelek?
– Nincs zöld ceruzám.
– Hát miért nem kérted kölcsön a barátnődtől a zöld ceruzát? – Rózsa nem felelt, Kati vörös lett.
– Oda akartam adni, de Rózsa nem fogadta el- mondta Kati.
A tanító néni először az egyik kislányra nézett, aztán a másikra, majd így szólt:
– Jó szívvel adj, hogy amit adsz, azt el is fogadhassák!

Az aranyszőrű bárány

Volt egyszer egy szegény ember s annak egy fia. Mikor a fiú fölnevelkedett, az apja elküldte szolgálni. Elindult a fiú, hogy helyet keressen magának. Egyszer aztán ráakadt egy emberre, akinek juhai voltak, de juhásza nem.
– Fölfogadlak – mondta az ember -, de csak ha előbb próbát teszel.
Másnap a gazda egy furulyát meg egy botot adott a kezébe, s mondta, hogy hajtsa ki a juhokat. A fiú buzgón pásztorkodott, le sem heveredett egész álló nap. Terelgette a juhokat, s furulyázott nekik.
Volt a nyájban egy aranyszőrű bárányka. Ez a bárányka olyan kedvesen táncolt a furulyaszóra, hogy a fiú megszerette. Föl is tette magában, hogy ezt a bárányt kéri a gazdától bér fejében.
Este a gazda már várta a kapuban. Megnézte a nyájat, s mikor látta, hogy minden birka megvan, s mindegyik jóllakott, biztatta a fiút, hogy szegődjék el hozzá.
– Szívesen – válaszolt az -, de csak akkor, ha bérül az aranyszőrű báránykát kapom.
A gazda is szerette az aranyszőrű báránykát. Nehezére esett volna megválnia tőle. De azt is tudta, hogy ilyen derék juhászt nem egykönnyen találhat. Odaígérte hát a bárányt.
így lett a fiúból juhász. Megérdemelte a juhászi rangot, mert jelesen
buzgólkodott. Mikor az esztendő eltelt, búcsút vett a gazdától, s elindult hazafelé az aranyszőrű báránykával.
Egy faluban ráesteledett. Egy gazdánál szállott meg. Erinek a gazdának volt egy lánya, aki nagyon megszerette az aranyszőrű báránykát. Föltette magában, hogy a bárányt ellopja.
Éjféltájban odasettenkedett a báránykához, de mikor megfogta, a két keze hozzáragadt a gyapjához.
Reggel fölkelt a legény, hát látja, hogy a lány odaragadt a báranyká-hoz. Próbálta lefejteni róla, de hiába. A bárányt nem akarta otthagyni, nem tehetett mást, elhajtotta a bárányt, amaz meg vitte a gyapján a lányt.
Alig ért a harmadik szomszédig, a juhász furulyázni kezdett. A furulyaszóra a bárány táncnak eredt. Táncolt a bárány, bárány gyapján táncolt a lány.
Meglátta ezt egy asszony, aki éppen kenyeret vetett a kemencébe. Fogta a sütőlapátot, hogy megriassza a lányt:
– Ne idétlenkedj, te, hallod-e, inkább menj haza!
De a lány csak táncolt. Erre hozzáütött a lapáttal. Mindjárt megbánta a cselekedetét. Mert a lapát a lány derekára ragadt, ő maga meg a lapát végére.
így mentek a templomig. Ott a legény megint furulyázni kezdett. Táncolt a bárány, bárány gyapján a leány, a leány derekén a lapát, a lapát végén a sütőasszony.
Meglátta őket a pap:
– Ne űzzétek az eszeteket! – kiáltott rájuk. – Menjetek dolgotokra!
A szó nem használt, megmérgesedett a pap, s botjával odasózott a sütőasszony dereka végire. Aztán úgy elcsodálkozott, leesett az álla. Mert hát a bot nyomban odaragadt a sütőasszonyhoz, ő maga meg a bothoz.
Mentek, ahányan voltak, a bárány, a lapát, a sütőasszony, a bot meg a pap, míg be nem értek a királyi városba. A város végén a juhász betért egy öregasszonyhoz, hogy megszálljon. Attól aztán megtudta, hogy beteg a király leánya, s nem segít rajta semminő orvosság. A doktorok azt beszélik, hogy egy jóízű kacagás mindjárt meggyógyítaná. De még eddig senki sem bírta megnevettetni.
Ahogy beszélgettek, megszólalt a dob az utcán. Hát a király üzente a népének, hogy aki megkacagtatja a lányát, annak feleségül adja, s még a királyságát is megosztja vele.
Elhatározta a juhász, hogy szerencsét próbál. Elment a királyhoz s bejelentette, hogy ő megkacagtatja a búbánatos királykisasszonyt. A király jónéven vette a szándékát, s mindjárt leültette a lányát maga mellé a tornácra.
A juhász vette a furulyáját s megfuvintotta. Hát abban a szempillantásban táncolni kezdett a bárány, bárány gyapján a lány, a lány derekán a lapát, a lapát végén a sütőasszony, a sütőasszony derekán a bot, a bot végén a pap. Táncoltak, táncoltak, a királylány pedig akkora kacagásra fakadt, majd lefordult a tornácról.
Ennek a kacagásnak úgy megörült az aranyszőrű bárányka, hogy lerázott magáról mindent, s magában folytatta a táncot. Táncolt a leány is, a sütőasszony is, a pap is, külön-külön. De lapát meg a bot sem állotta meg tánc nélkül.
Mikor jól kitáncolták magukat, a király összeeskette a lányát a juhásszal, s neki adta fele királyságát. így lett a juhászból király. A papot felfogadták udvari papnak, a sütőasszonyt udvari sütőasszonynak, a leányt komornának a királylány mellé. Az aranyszőrű báránykát pedig megtették udvari báránynak. Tán még ma is bárány, ha azóta birka nem lett belőle.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s