Mesecsokor

Egy kisebb mesecsokorra gondoltam, régi, ismert mesékből összeállítva Remélem ti is emlékeztek ezekre és szívesen olvassátok majd el újra ^^

A RÓZSÁT NEVETŐ KIRÁLYKISASSZONY

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király, s annak egy csuda­szép leánya. Ha ez a királykisasszony nevetett, rózsák hulltak a szájából, s ha lehúzta a cipellőjét, s mezítláb ment az úton, minden lépésére egy csengő arany termett. Nem is volt olyan gazdag király az egész világon, mint ennek a királykisasszonynak az apja, s nem volt ebben az országban szegény ember, mert ha a királykisasszony szegényt látott, mindjárt le­húz­ta a cipellőjét, s csak úgy perdült lába nyomán az arany. Nagy híre volt a királykisasszonynak kerek e világon, jöttek is mindenünnét királyfiak, hercegek, akik a kezéért esekedtek, hanem a királykisasszonynak sem ez nem tetszett, sem az nem tetszett, egynek sem adta a kezét. Még csak egy királyfi nem fordult meg az udvarán: a szomszéd ország királyának a fia, de ez nem tudott eljönni, mert amikor éppen indulóban volt, ellenség tört az országba, s csatába kellett, hogy menjen. Elment a királyfi a csatába, de a királyné s az udvarmesterné megegyezett, hogy amíg a királyfi odalesz a háborúban, megkéretik a királykisasszony kezét, s mire a királyfi visszatér, el is hozzák. Szépen megfestették a királyfi képét, az udvarmesterné elvitte a rózsát nevető királykisasszonynak, s annak úgy megtetszett a királyfi képe után, hogy egy szóval sem ellenkezett.
Felkészítik a királykisasszonyt, aranyos hintóba ültetik, de mielőtt az országát elhagyta volna, leszállott a hintóból, lehúzta a cipellőjét, gyalog ment jó messzire, s ami arany hullott a lába nyomán, azt mind a szegény embereknek adta.
Hanem azt még nem is mondottam nektek, hogy az udvarmesterné boszorkány volt, s szerette volna, ha a királyfi az ő leányát veszi el. De ez a leány olyan csúnya volt, hogy az anyja soha senkinek sem mutatta, nem is tudták róla, hogy van a világon.
Ahogy az ország határából kiértek, rettentő nagy égiháborút csinált a boszorkány, s egyszerre csak egy szörnyű fekete felleg mind alább-alább szállott, s abból a fellegből kiszállott a boszorkány leánya. Hirtelen megfogták a rózsát nevető királykisasszonyt, mind a két szemét kiszúrták, azzal belelökték az árokba, a szemét pedig utána dobták. Akkor az udvarmesterné leánya beült a hintóba, sűrűn lefátyolozta az arcát, úgy érkeztek meg a királyfi városába.
Ott feküdt a szegény királykisasszony az árokban, s sírdogált keservesen. Arra jönnek valami szekeres emberek, meghallják a sírást, kihúzzák az árokból a királykisasszonyt, hát amint egyet-kettőt lép, csak úgy hull az arany utána. Hej, megörültek az emberek! Egy megfogta s vezette, a többi pedig ment utána, s alig győzték felszedni a temérdek aranyat. Így vezették a királykisasszonyt egész nap. Akkor aztán összeesett szegény, nem tudott továbbmenni, s a szekeres emberek otthagyták az út szélén. Ahogy elmentek a szekeres emberek, egy kertész jött arrafelé, az megsajnálta a szegény leányt, s fölvette a szekerére. Hazamegy a kertész, s mondja a feleségének:
– No, feleség, én ugyan megjártam. Bementem a király városába, hadd lássam a királyfi lakodalmát, mert az volt a híre, hogy a gyöngyöt síró, rózsát nevető királykisasszonyt veszi feleségül. Azt is beszélték róla, hogy ha mezítláb jár, csak úgy hull az arany utána. Na hiszen, nem sír gyöngyöt ennek a királykisasszonynak a szeme, rózsát sem hullat a szája, de még aranyat sem a lába; nem nevet az senkire, nem is sír, s nem engedi, hogy a cipőt lehúzzák a lábáról.
Mondja az asszony:
– Jól van, jól, ne arról beszéljen kend, hanem arról, hogy minek hozta ide ezt a leányt!
– Ó, feleség, hát megsajnáltam, megesett a szívem rajta. Nem hagyhattam az út szélin.
– Isten neki – mondja az asszony -, hát maradjon itt, pedig mi is szegények vagyunk; nem tudom, miből tartsunk el egy vak leányt.
– Te feleség – mondja a kertész -, én bemegyek a városba, van ott egy boszorkány, aki szemmel kereskedik, veszek egy pár szemet ennek a szegény leánynak.
Bemegy a kertész a városba, visz a hátán egy nagy zsák főzeléket, s mondja a boszorkánynak, adjon azért két szemet. A boszorkány éppen egy nagy könyvből olvasott, fel sem nézett a kertészre, benyúlt az asztal fiába, s odadobott neki két szemet.
Hazamegy a kertész, beteszi a leánynak a két szemet a helyire, de csudák csudája, egyszeriben a szoba sarkának fordult, ahol egy lyuk volt, s mind azt nézte. Nem tudták elképzelni, hogy mi történhetett vele. Bemegy a kertész ismét a városba, megy a boszorkányhoz, s mondja neki, hogy bizonyosan nem jó szemet adott, mert az a leány mindig egy lyukba néz.
– Bezzeg hogy nem neki való szemet adtam – mondotta a boszorkány nagy kacagva -, macskaszemet vittél el innét, s azért néz a lyukba, mert ott egeret lát. Hanem most mást adok. Találtam egy árokban két szép szemet. Vidd el, ez jó lesz.
Hazaviszi a kertész a két szemet, beteszi a helyére, s hát uramistenem, egyszeriben úgy megszépült a lány, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Először sírni kezdett örömében, s csupa drágagyöngyök peregtek a szeméből, azután nevetni kezdett, s szebbnél szebb rózsák hullottak a szájából, aztán lehúzta a két cipőjét, s elkezdett sétálni, s perdült, karikázott, csengett-bongott a sok arany a lába nyomán. S a tenger sok drágagyöngyöt s a tenger sok aranyat mind a kertésznek ajándékozta, amiért el nem hagyta szomorú sorsában. Aztán elbúcsúzott a kertésztől, a feleségétől, s bement a királyfi városába, fölment a palotába, ottan beszegődött a királynéhoz szobalánynak. No, éppen jókor jött, mert akkor kergetett el egy szobalányt a gonosz királyné.
Hát felfogadta mindjárt a királyné a rózsát nevető királykisasszonyt szobalánynak. Aztán telt-múlt az idő, s egyszer, mikor éppen bálra szépen fölkészítette a királynét, lejön a királyfi, s mi történik, mi nem, nem egyéb egy nagy semminél, a királyné megfordul, a nyakát megszúrja egy gombostű, s mérgében úgy pofon üti a szobalányt, hogy az szegény sírva fakadt. De, uramistenem, szeme-szája tátva maradt a királyfinak, mert könny helyett csupa drágagyöngy pergett a leány szeméből. Nagyot kiált a királyfi örömében:
– Te leány, talán bizony te vagy a gyöngyöt síró s rózsát nevető királykisasszony?!
A leány nem szólt semmit, csak elkezdett nevetni, s hát csak hullott a szájából fehér rózsa, piros rózsa, égővörös, egyik szebb a másiknál. Akkor aztán lehúzta a cipellőjét, s elkezdett sétálni föl s alá a szobában, s perdült, karikázott lába nyomán a sok arany.
Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb. Kiseprűztette udvarából a boszorkányt s a leányát, aztán mindjárt papot hívatott, s megesküdött a rózsát nevető királykisasszonnyal.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

 Kék színű falevelek
(Oszejeva nyomán)

Katinak két zöld ceruzája volt. Rózsának egy sem.
– Add ide, kérlek, az egyik zöld ceruzádat!- fordult Rózsa Katihoz.
– Majd este megkérdezem Édesanyámtól, megengedi-e – válaszolta Kati.
Másnap Rózsa megkérdezte:
– Megengedte Anyukád?
Kati sóhajtott, és így szólt:
– Anyukám megengedte, de nem kértem a bátyámtól engedélyt.
– Persze, persze…kérj hát engedélyt a bátyádtól is!
Másnap ismét megkérdezte Rózsa:
– Nos, megengedte a bátyád?
– Megengedte, de attól félek, hogy kitöröd a ceruza hegyét!
– Nagyon vigyázok majd rá!
– Vigyázz is kérlek! Ki ne hegyezd! Ne nyomd erősen! A szádba se vedd! És ne rajzolj vele sokat!
– Csak éppen a zöld füvet és a kis falevélkéket kell kiszíneznem.
– Ó, az sok lesz!
Rózsa Katira nézett és félrehúzódott.
Nem nyúlt a ceruza után.
– Na, mi a bajod? Ott a ceruza – szólt Kati.
– Köszönöm, nem kell.
A rajzórán aztán megkérdezte a tanító néni:
– Rózsácska, a te fáidon miért kékek a falevelek?
– Nincs zöld ceruzám.
– Hát miért nem kérted kölcsön a barátnődtől a zöld ceruzát? – Rózsa nem felelt, Kati vörös lett.
– Oda akartam adni, de Rózsa nem fogadta el- mondta Kati.
A tanító néni először az egyik kislányra nézett, aztán a másikra, majd így szólt:
– Jó szívvel adj, hogy amit adsz, azt el is fogadhassák!

Az aranyszőrű bárány

Volt egyszer egy szegény ember s annak egy fia. Mikor a fiú fölnevelkedett, az apja elküldte szolgálni. Elindult a fiú, hogy helyet keressen magának. Egyszer aztán ráakadt egy emberre, akinek juhai voltak, de juhásza nem.
– Fölfogadlak – mondta az ember -, de csak ha előbb próbát teszel.
Másnap a gazda egy furulyát meg egy botot adott a kezébe, s mondta, hogy hajtsa ki a juhokat. A fiú buzgón pásztorkodott, le sem heveredett egész álló nap. Terelgette a juhokat, s furulyázott nekik.
Volt a nyájban egy aranyszőrű bárányka. Ez a bárányka olyan kedvesen táncolt a furulyaszóra, hogy a fiú megszerette. Föl is tette magában, hogy ezt a bárányt kéri a gazdától bér fejében.
Este a gazda már várta a kapuban. Megnézte a nyájat, s mikor látta, hogy minden birka megvan, s mindegyik jóllakott, biztatta a fiút, hogy szegődjék el hozzá.
– Szívesen – válaszolt az -, de csak akkor, ha bérül az aranyszőrű báránykát kapom.
A gazda is szerette az aranyszőrű báránykát. Nehezére esett volna megválnia tőle. De azt is tudta, hogy ilyen derék juhászt nem egykönnyen találhat. Odaígérte hát a bárányt.
így lett a fiúból juhász. Megérdemelte a juhászi rangot, mert jelesen
buzgólkodott. Mikor az esztendő eltelt, búcsút vett a gazdától, s elindult hazafelé az aranyszőrű báránykával.
Egy faluban ráesteledett. Egy gazdánál szállott meg. Erinek a gazdának volt egy lánya, aki nagyon megszerette az aranyszőrű báránykát. Föltette magában, hogy a bárányt ellopja.
Éjféltájban odasettenkedett a báránykához, de mikor megfogta, a két keze hozzáragadt a gyapjához.
Reggel fölkelt a legény, hát látja, hogy a lány odaragadt a báranyká-hoz. Próbálta lefejteni róla, de hiába. A bárányt nem akarta otthagyni, nem tehetett mást, elhajtotta a bárányt, amaz meg vitte a gyapján a lányt.
Alig ért a harmadik szomszédig, a juhász furulyázni kezdett. A furulyaszóra a bárány táncnak eredt. Táncolt a bárány, bárány gyapján táncolt a lány.
Meglátta ezt egy asszony, aki éppen kenyeret vetett a kemencébe. Fogta a sütőlapátot, hogy megriassza a lányt:
– Ne idétlenkedj, te, hallod-e, inkább menj haza!
De a lány csak táncolt. Erre hozzáütött a lapáttal. Mindjárt megbánta a cselekedetét. Mert a lapát a lány derekára ragadt, ő maga meg a lapát végére.
így mentek a templomig. Ott a legény megint furulyázni kezdett. Táncolt a bárány, bárány gyapján a leány, a leány derekén a lapát, a lapát végén a sütőasszony.
Meglátta őket a pap:
– Ne űzzétek az eszeteket! – kiáltott rájuk. – Menjetek dolgotokra!
A szó nem használt, megmérgesedett a pap, s botjával odasózott a sütőasszony dereka végire. Aztán úgy elcsodálkozott, leesett az álla. Mert hát a bot nyomban odaragadt a sütőasszonyhoz, ő maga meg a bothoz.
Mentek, ahányan voltak, a bárány, a lapát, a sütőasszony, a bot meg a pap, míg be nem értek a királyi városba. A város végén a juhász betért egy öregasszonyhoz, hogy megszálljon. Attól aztán megtudta, hogy beteg a király leánya, s nem segít rajta semminő orvosság. A doktorok azt beszélik, hogy egy jóízű kacagás mindjárt meggyógyítaná. De még eddig senki sem bírta megnevettetni.
Ahogy beszélgettek, megszólalt a dob az utcán. Hát a király üzente a népének, hogy aki megkacagtatja a lányát, annak feleségül adja, s még a királyságát is megosztja vele.
Elhatározta a juhász, hogy szerencsét próbál. Elment a királyhoz s bejelentette, hogy ő megkacagtatja a búbánatos királykisasszonyt. A király jónéven vette a szándékát, s mindjárt leültette a lányát maga mellé a tornácra.
A juhász vette a furulyáját s megfuvintotta. Hát abban a szempillantásban táncolni kezdett a bárány, bárány gyapján a lány, a lány derekán a lapát, a lapát végén a sütőasszony, a sütőasszony derekán a bot, a bot végén a pap. Táncoltak, táncoltak, a királylány pedig akkora kacagásra fakadt, majd lefordult a tornácról.
Ennek a kacagásnak úgy megörült az aranyszőrű bárányka, hogy lerázott magáról mindent, s magában folytatta a táncot. Táncolt a leány is, a sütőasszony is, a pap is, külön-külön. De lapát meg a bot sem állotta meg tánc nélkül.
Mikor jól kitáncolták magukat, a király összeeskette a lányát a juhásszal, s neki adta fele királyságát. így lett a juhászból király. A papot felfogadták udvari papnak, a sütőasszonyt udvari sütőasszonynak, a leányt komornának a királylány mellé. Az aranyszőrű báránykát pedig megtették udvari báránynak. Tán még ma is bárány, ha azóta birka nem lett belőle.

Az Ágacska

“Jászuk azt, hogy erdő vagyunk,
Zöld levélből van a hajunk,
Testből testbe száll a lélek,
Ami holt volt, vígan éled.”

A szeptemberi mese nem is igazán mese. Ez most így érdekesen hangozhat, de higyjétek el tetszeni fog.
Ez a mostani egy kis történet, ami egyszerűségéhez képest rendkívül tanulságos. Személy szerint ez gyermekkorom kedvence.
Az Ágacska.
Csukás István egyik talán kevésbé ismert története, amiből mesejátékot is csináltak. Ezt szeretném ma nektek megmutatni.

Az Ágacska egy kis fadarabról szól, aki leesett egy hatalmas fa tetejéről, és azt próbálja megfejteni, hogy ki is ő valójában, ezért útra kel, hogy felfedezze a világot. Mindezt nem egyedül kell tennie, hanem három segítője is akad: Dani kacsa, aki sajnos kicsit kancsal és erre szeretné megtalálni a megoldást; Berci béka,aki kis ebihal korában fennakadt egy horgon ami azóta is a szájában van és csikizi őt ezért még ha sírni akarna is, akkor is csak nevetni tud; és Pösze egér, aki – mint a neve is mutatja – pösze, de annál keményfejűbb.
Ők négyen indulnak el a nagy útra, hogy megfejtsék a problémáik gyökerét. Problémájuk okozója és megoldója: Az Ember.

Az ismertető: A tó mellett éppen a kacsák és a békák háborúja dúl. A kancsal Dani kacsa oldalán Ágacska hősiesen harcol, de a békák fogságába esik. Ott összebarátkozik Berci békával, aki komoly betegségben szenved: állandóan röhögnie kell. Dani kacsa is csatlakozik hozzájuk, s megszöknek a háborúból: elindulnak megkeresni az Embert, hátha tud segíteni rajtuk. Ágacska megismeri majd azt, akihez hasonlít, Berci kigyógyul a röhögésből, Dani pedig a kancsalságából. Megismerkednek még a pösze Egérrel is, akinek égető szüksége lenne egy új fogacskára, hogy jól tudjon rágni. Megérkeznek a városba, találkoznak az Emberrel is. Természetesen mindenki meggyógyul, minden jóra fordul, győz a bátorság és a szeretet, mint a mesében.

Megosztom veletek a saját kedvenc részemet a meséből:

ÁGACSKA
Hát akkor mi vagyok? Senki se mondja meg nekem, hogy mi vagyok? Valaminek csak kell lennem! Te olyan okosnak látszol!

GOMBA
Hm, hm, én nemcsak látszom, hanem okos is vagyok! Habár ezt sokan nem hiszik el, mivelhogy nem szoktam mozogni, mászkálni meg tekeregni! Meg efféléket! De nagyon tévednek a mászkálók meg a tekergők, ha azt hiszik, hogy egy helyben nem lehet semmit se látni! Pssz, figyelj csak! A múltkor is, ahogy itt egy helyben ülök, fölfedeztem egy új gombafajtát! Itt mászkáltak föl-alá, én meg jól fölfedeztem őket! Az egyik olyan alacsony volt, a negyediknek meg nagy lapátfüle! De mindnek volt kalapja, vagyis világos, hogy gombafélék voltak! Hüm! – mondom magamban, ha gombafélék is, mégsem egészen gombák! És elneveztem őket embernek! Mert mindenkit el kell nevezni valahogy! Bár azok az emberek is olyan mászkálók meg tekergők, de a név jár nekik! Biztos azért mászkálnak, mert nem találják a helyüket! Hm, izé, egy kicsit elkalandoztam! Hol is tartottunk, miről is beszélgettünk? Tudom már. Hogy én milyen okosnak látszom! Nemcsak látszom, hanem okos is vagyok! Bizony! Bárkitől megkérdezheted, de legjobb, ha engem kérdezel!

ÁGACSKA
Akkor mondd meg, hogy én ki vagyok?

És a link, ahol egy kis bemutatót láthattok:
http://www.youtube.com/watch?v=3N4-54PwObE

(Ezt a képet szeretném a végére Smiley )

A halász és a felesége

Olyan mesét hoztam nektek, ami kiskorom egyik kedvence volt. Remélem nektek is tetszeni fog. Smiley

Grimm testvérek
A halász és a felesége

Volt egyszer egy halász s annak felesége. Egy kicsi putriban laktak, a tenger partján, s bizony nagy szegénységben éltek, mert mikor került horogra hal, mikor nem.

Hát egyszer mi történt? Az történt, hogy egy szörnyű nagy cápa akadt a halász horgára. Húzza, húzza a halász, de a hal megszólal:

– Hagyd meg az életemet, nem vagyok én hal, hanem elátkozott királyfi. Ugyan mit érnél velem, ha kifognál? Úgy sem ehetnéd meg a húsomat.

– Igazad van, mondotta a halász, eredj Isten hírével, ha csakugyan nem vagy igazi hal.

Eleresztette a halat s hazament üres tarisznyával.

– Hallá-e, hát megint nem fogott halat? – kérdezte az asszony. – Mi lesz velünk?

– Dehogy nem fogtam, mondotta a halász, fogtam egy szörnyű nagy cápát, de nem volt igazi hal. Azt mondta, hogy elátkozott királyfi, s addig kért, hogy eleresztettem.

– No azt elég rosszúl cselekedte. Addig legalább ne eresztette volna el, míg valami kivánságát nem teljesíti.

– Ugyan bizony mit kivántam volna tőle?

– Hát azt, hogy e helyett a nyomorúságos putri helyett építsen nekünk egy tisztességes házat. Menjen csak kend vissza, s ha még egyszer a horgára akad, el ne eressze, míg a házat meg nem igéri.

A halász csak csóválta a fejét, gondolta, hogy az ugyan hiábavaló kivánság, de visszament a tenger partjára, s elkezdett kiabálni:

Itt vagy-e, itt vagy-e,
Elátkozott királyfi?
Hallod-e, hallod-e,
A tengerből szállj ki.

Abban a pillanatban nagyot csobbant, loccsant a tenger, kibukkant a hal s kérdezte a halászt:

Mit akarsz, vén halász?

Felelt a halász:

A putrinál jobb a ház.
Feleségem kivánsága:
Putri helyett legyen háza.

Mondotta a hal:

Eredj haza, vén halász,
Meg lesz reggelre a ház.

Hát csakugyan reggelre megvolt a szép kis kőház, ebben ébredtek fel.

– No lássa-e kend, mondotta az asszony, csak kivánni kell valamit s teljesül. Most menjen vissza, s mondja neki, hogy szép kis kőház, szép, szép, de szűk nekünk, építsen helyette palotát.

– Ó, asszony, asszony, mit gondolsz. Elég nagy nekünk ez a ház. Mit csinálnál a palotában?

– Arra ne legyen gondja kendnek, csak menjen s kérjen palotát!

– Megharagszik a hal, asszony, ne bolondozz!

– Haragszik, nem haragszik, csak mondja kend, amit én mondok. Holnap reggelre palota legyen itt, de olyan, hogy a királynak se különb.

Mit volt mit tenni, elment a halász, szólította a halat:

Itt vagy-e, itt vagy-e,
Elátkozott királyfi?
Hallod-e, hallod-e,
A tengerből szállj ki.

Jött a hal azonnal s kérdezte:

Mit akarsz, te vén halász?

Felelt a halász:

Kicsi nekünk az a ház.
Feleségem azt kivánja:
Legyen neki palotája.

Mondotta a hal:

Hát csak eredj haza szépen,
Reggel a palota készen.

Haza megy a halász, lefekszenek, s ím’ reggel egy akkora palotában ébredtek fel, hogy volt annak hetvenhét szobája, a szobákban arany lócák, asztalok, ágyak, földig érő tükrök. Még az ablak is színarany volt, az a garádicsa is. Mindenfelé inasok, szolgálók sürögtek, forogtak; a palotától nem messze volt egy rengeteg nagy istálló, abban aranyszőrü paripák: éppen mikor beléptek oda, a halász meg a halászné, akkor vakarták a lovászok arany vakaróval, kefélték arany kefével.

– No, mondta az asszony, ugy-e jó volt, hogy palotát kívántam.

– Jó, jó, mondta a halász, ennél már egyebet nem is kivánhatsz.

– Hát arról még gondolkozom, mondta az asszony.

Másnap reggel azt mondja az asszony:

– Hiszen szép ez a palota, szép, de akkor lenne csak igazán szép, ha király volnék. Menjen kend a halhoz s mondja meg neki, hogy király akarok lenni.

– Asszony, asszony, mit beszélsz? Meg sem merem azt mondani!

– Mért ne merné? Csak menjen kend, mondja meg bátran, hogy király akarok lenni.

Elment a halász nagy búsan, mert sehogy sem tetszett neki az asszony dolga. Most már bizonyosan megharagszik az elátkozott királyfi, hogyne haragudnék meg! Az ám, a tenger színe sem volt tiszta, mint máskor, szűrke volt, piszkos volt, mintha az is haragudnék s zúgott, morgott erősen. Hanem a feleségétől még jobban félt, mint a tengertől, jobban, mint az elátkozott királyfitól s szólította, mint máskor:

Itt vagy-e, itt vagy-e,
Elátkozott királyfi?
Hallod-e, hallod-e,
A tengerből szállj ki!

Nagyot loccsant, nagyot csobbant a tenger víze, a hal kibukkant, s kérdezte a halászt:

Mi baj, mi baj vén halász?
Tán nem elég nagy a ház?

Felelt a halász:

Jaj dehogy nem, baj sincs semmi, semmi,
Csak az asszony király akar lenni!

Mondta a hal:

Ha csak ez a kivánsága,
Meg lesz ám a királysága!

Hát, Uram Jézus, mire hazaért a halász, a palota megnagyobbodott, meg az udvar is, a palota előtt strázsák állottak, az udvaron generálisok sétáltak fel s alá, zengett a katonabanda muzsikája, maséroztak a katonák, jobbra, balra kanyarodtak, a halászné meg fent űlt a palota legnagyobb termében, színarany trónszéken, előtte állottak a strázsák, jöttek, mentek, szaladgáltak, hajladoztak előtte az udvari népek.

– Ó Jézusom, csapta össze kezét a halász, hát csakugyan király lett belőled?

– Király bizony, mondotta az asszony. Talán bizony nem lát kend. Ihol fejemen a korona.

– Na ez igazán szép dolog. Ezzel megelégedhetel halálod órájáig.

– Bezzeg, hogy kend megelégednék, de én nem. Mindjárt takarodjék vissza a halhoz, s mondja neki, hogy pápa akarok lenni.

– Ó asszony, asszony, mit beszélsz. Pápa csak egy van az egész világon, az nem lehetsz.

– Egy szót se többet, rikkantott az asszony, takarodjék kend, mert mindjárt fejét vétetem!

De még a hideg is kirázta a szegény halászt erre a szörnyű nagy kivánságra. De hiába, mégis csak ment a tenger partjára, szólt a halnak:

Itt vagy-e, itt vagy-e,
Elátkozott királyfi?
Hallod-e, hallod-e,
A tengerből szállj ki.

Haj, de a tenger zavaros volt, olyan zavaros, s úgy zúgott, mormogott, hogy a szegény halász szemét, fülét befogta ijedtében. Aztán egyszerre csak felvetette magát a hal, látszott rajta, hogy már ő is haragszik. Rákiáltott a halászra:

No, mit akarsz, jer elébb,
A királyság sem elég?

Felelt a halász:

Jaj, nem elég, nem elég,
Most pápaság kellenék!

Csak pápaság? – szólt a cápa,
Isten neki, legyen pápa!

Szalad haza a halász nagy örömmel, s hát a királyi palota mellett egy akkora templom van, hogy a tornyai – volt vagy ezer! – majd az eget verték, bemegy oda s hát ott űl az asszony a trónján, osztja az áldást nagy kegyesen a népeknek, s aki csak odafér, csókolja a lábát. Az ám, odavergődik a halász is, térdre esik, s a felesége lábát csókolja s mondja e közben:

– No feleség, most már pápa is lettél, ennél több nem lehetsz, de ezzel csakugyan meg is elégedhetel.

– Majd meglátjuk, mondotta az asszony.

Egész éjjel nem aludt, folyton hánykolódott, s mind azon gondolkozott, hogy mi lehetne még belőle.

– Hopp, megvan! – kiáltott fel az asszony. – Isten lesz belőlem.

Felköltötte az urát s mondta neki, hogy szaladjon izibe a halhoz, adja elé a kivánságát: Isten akar lenni, nem elég neki a pápaság.

– Asszony, asszony, te megháborodtál az elmédben, mit gondoltál?

– Azt, amit, menjen kend szaporán.

Haj, édes jó Istenem, kétszer is kirázta a hideg a szegény halászt, míg a tengerhez ért.

Hát még mikor meglátta a tengert! Mert volt ahogy volt eddig, de most a tenger úgy zúgott, bőgött, kavargott, hánykolódott, mintha az egész világot el akarta volna nyelni. A szegény halász csak állott egy helyben, de ki sem merte nyítani a száját. De jött a hal, nem várta a kérdést, ő maga kérdezte szörnyű haragosan:

A pápaság sem elég?
Ugyan még mi kellenék?

Felelt a halász reszketve, fogvacogva:

Ó jaj, mit tudjak tenni,
Most Isten akar lenni!

Hej, szörnyü haragra gerjedt az elátkozott királyfi, szikrát hányt a szeme s akkorát ordított, hogy a szegény halász hanyatt esett ijedtében.

Mit akar a vén liba?
Mars vissza a putriba!

Abban a pillanatban a tenger elborított mindent, de mindent, s másnap reggel, mikor ismét vissza szállott a medrébe, nem volt egyéb a tenger partján, csak a kis putri, ott űlt előtte a halász, meg a halászné nagy búsan, éppen mint régen.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Hans C. Andersen: A Béka

Na de most egy kis klasszikus, a Béka egy olyan mese ami az egyszerűségéből adódóan nagyszerű. És most képzeljük magunkat a kis Béka helyébe, s ismerjük meg a kútban élő békák és a kint élő állatok világát:

Hans C. Andersen: A Béka

Mély volt a kút, hosszú a kötél, s nehezen forgott a kerék, ha egy-egy teli vödör vizet fölhúz­tak a kútkáváig. Olyan mély volt a kút, hogy a nap se láthatta meg benne fényes arcát, csak sugarai értek le egy darabig a kútgödörbe, s ameddig leértek, füvet sarjasztottak a nedves kövek között.

A kút sötét mélyében lakott egy család a békák nemzetségéből; nem idevaló család, csak bevándorlott: a dédanya, az öreg anyabéka valamikor fejest ugrott a kútba. A kút őslakói, a zöld békák, megbarátkoztak ivadékaival, még a rokonságot is kiderítették, s „a kút vendégei­nek” nevezték el őket. Pedig minden jel arra vallott, hogy a bevándorlottak nem érik be a vendégeskedéssel, véglegesen föl akarják ütni sátorfájukat a kút mélyében, ahol igen jól érezték magukat a szárazföldön – így nevezték a kiugró, nedves köveket.

Az öreg békadédanya egyszer nyakába vette a világot; félig fölhúzatta magát a vizesvödörrel, de már a kút közepe táján olyan vakító világosság volt, hogy belefájdult a szeme; szerencsére még idejében ki tudott ugrani a vödörből. Még így is nagy árat fizetett az utazásért: ugrás közben kificamított a bokáját, s három napig borogatni kellett. A fenti világról így nem szer­zett sok tapasztalatot, de azt tudta, s tudta a családja is, hogy nem a kút az egész világ. Lehet, hogy a dédanya tudott egyet-mást a világról, de ha kérdezték, csak hümmögött-hümmögött, nem felelt, végül már nem is kérdeztek tőle semmit.

– Kövér vagy, buta és fertelmes ábrázatú! – mondták szemébe a hányaveti, fiatal zöld békák. – A porontyaid pedig valamennyien rád ütöttek!

– Lehet – mondta rá a dédanya. – De az egyiknek drágakő van a fejében. A zöld békák maflán bámultak rá, sehogy sem volt ínyükre a felelet. Aztán elfintorították a képüket, és lehúzódtak a kút mélyébe. De az ifjú varangyoknak hízott a májuk attól, amit hallottak. Kényeskedve nyúj­togatták hátsó lábukat mórikálták magukat; mindegyik azt hitte, ő az, aki drágakövet hor­doz a fejében. Egyszer csak elcsöndesedtek, tűnődve hallgattak, s megkérdezték a dédanyjuktól, mire is büszkék, s tulajdonképpen mi a csoda az a drágakő.

– Tündöklő holmi, fejdelemhez illő! – felelte a dédanya. – Olyan szép, hogy el se tudom mondani! Valami, amit magunk gyönyörűségére és irigyeink bosszúságára hordozunk. De többet nem mondok, ne is faggassatok!

– No, nem én hordozom, az biztos! – mondta a legkisebbik békaivadék, aki a legszerényebb volt testvérei között, de a legrútabb is, szegényke. – Éppen nekem jutott volna olyan nagy kincs? Nem is örülnék olyan holminak, ami másoknak bosszúságot szerez! Cseppet se vágyom rá. Én csak arra vágyom, hogy egyszer följuthassak a kút kávájáig, és szétnézhessek a világban. Milyen szép is lehet odafönn!

– Járt utat a járatlanért el ne hagyd! – intette a bölcs dédanya. – Itt a kút mélyén mindenkit ismersz, eligazodsz mindenben, ez az otthonod. A vödörtől pedig őrizkedjél, mert agyon­nyomhat. S ha még ép bőrrel kerülnél is bele, kieshetsz belőle, és összetöröd minden csonto­dat. Bizony, nem mindenki olyan szerencsés, mint én, aki egy bokaficam árán szabadultam meg a vödörből.

– Hüm! – hümmögte a kisvarangy, s ez úgy hangzott, mintha magunkfajta azt mondaná: – Ühüm!

De csak nem ment ki a fejéből: milyen jó is lenne kipislantani a világba, milyen szép lehet odafönn a zöld fű! Másnap reggel aztán, amikor a vödröt lebocsátották a kútba, a kisvarangy egész testében megremegett, izgatottan várta, hogy a vödör telemerüljön vízzel; akkor nagy elhatározással beleugrott, meglapult az aljában, és fölhúzatta magát.

– Hű, az ördög! – mérgelődött a kertészlegény, amikor kiöntötte a vizet, és megpillantotta a lapuló varangyot. – Ilyen csúf békát legcsúfabb álmomban se láttam! – Utána hajította a facipő­jét, s hajszál híja, hogy az ifjú varangy ott nem lelte halálát, de szerencsésen megmenekült, beugrott egy csalánbokor sűrűjébe. Amikor kifújta magát, fölnézett: a széles csalánleveleken átsütött a nap, s a kis varangyos béka úgy érezte magát, mint mi a rengeteg erdőben, ahol a lombok résein átszűrődik a napsugár.

– De szép idefönn! Sokkal szebb, mint a kútban! – állapította meg a béka. – Szívesen itt tölteném akár az egész életemet. – Csöndesen feküdt egy-két órát, elgyönyörködött a csalán­erdőben. De aztán továbbűzte a kíváncsiság.

– Ugyan mi lehet ezen az erdőn túl? Nem állhatok meg itt, ha már idáig eljutottam!

Azzal nekiveselkedett, és fürgén továbbindult; talpalt, ahogy csak inai bírták. Egyszer csak kiért az országútra, ahol jól megizzasztotta a nap, s fehérre lisztezte a fölverődő por.

– Ez aztán a szárazföld, nem a kút nedves kövei! – mondta elégedetten a kisvarangy. – Szinte sok is már a jóból.

Megérkezett az árokszélre, ahol nefelejcs meg gólyahír virágzott, azon túl bodza- meg gala­gonya­sövény illatozott – micsoda pompa! Lepke csapongott a virágok fölött, s a kisvarangy azt is virágnak nézte, szárnyra kapott virágnak.

– Ó, ha én is szárnyra kelhetnék! – áhítozott a kisbéka. – Hüm, de gyönyörű is ez a világ!

Nyolc napot és nyolc éjszakát töltött csendes gyönyörködéssel az árok partján. Élelemre nem volt gondja, került, amennyi kellett.

A kilencedik napon aztán azt mondta magában: „Tovább, tovább!” És útra kelt.

De találhatott-e szebbet a virágos árokpartnál? Legföljebb egy társat, egy kisvarangyot, vagy néhány jókedvű zöld békát. Egy éjszaka ismerős hangokat hallott a távolból – azt sejtette belőle, hogy valahol a környéken atyafiai tanyáznak.

– Ó, de szépaz élet! De szép elhagyni a sötét kutat, csalánerdőben pihenni, forró porban vándo­rolni, virágos árokparton elmélkedni! De csak tovább, tovább! Egy kisvarangy, vagy legalább égy zöld béka hiányzik az igazi boldogságomhoz! A természet szépségei egymaguk­ban nem boldogítanak. – És megint fölkötötte az útilaput, s ment tovább.

Tocsogós rétre ért, egy nádas övezte tó partjára. Nem sokáig gondolkozott, fejest ugrott a tóba.

– Attól tartunk, bőrig ázik itt nálunk – mondták a tóban tanyázó béka atyafiak. – De, persze szívesen látjuk, mondanunk se kell – udvariaskodtak. – Kegyed ifjú vagy hajadon? De hiszen mindegy, akár ez, akár az: isten hozta minálunk!

És mindjárt meg is hívták az esti családi hangversenyükre. Ismerjük jól a békacsaládok esti hangversenyeit: megható buzgalommal fújják egyhangú kardalukat a vékony kis hangok. A hangverseny szünetében nem szolgáltak fel frissítőket, de ital volt bőven, kiihatták volna, ha kedvük tartja, akár az egész tavat.

– Ég áldjon benneteket! Továbbmegyek! – búcsúzott tőlük egy-két nap múlva a kisvarangy. Nem volt maradása: mindig a szebbet, mindig a jobbat kereste, mindig más vidékre húzta a szíve.

Látta a fehéren sziporkázó csillagokat, látta a halvány sugarú újholdat, a felkelő napot.

– Még mindig a kút mélyén vagyok, csak egy sokkal nagyobb kút mélyén – mondta a kis varan­gyos béka. – Még magasabbra kívánkozom! Addig nem lesz nyugtom! – És amikor telőben volt a hold, azt gondolta szegényke: „Hátha ez is egy vödör, amit leeresztenek a földre, hátha ebbe kell beleugranom, hogy még magasabbra érjek. Vagy az a másik volna a vödör, amit napnak neveznek? Milyen nagy és fényes, ez valamennyiünket föl tudna húzni a magasba. Csak el ne szalasszam az alkalmat, amikor beleugorhatok! Ó, micsoda fényességet érzek a fejemben! Azt hiszem, a drágakő sem áraszt ennyi fényt! De az én fejemben nemigen lehet drágakő, nem is bánom: csak fel, fel a magasba, a fénybe! Bízom az erőmben, mégis félek egy kicsit: nagy fába vágom a fejszémet, de fő a bátorság! Előre, tovább! Egyenest az országútra!”

Nekivágott hát az útnak; serényen bandukolt, ahogy csak telt a maga fajtájától.

Hamarosan kiért az országútra, amelynek két szélét emberek házai népesítettek be, s kertek zöldelltek közöttük, virágoskertek, veteményeskertek.

Egy káposztaágyás szélén megpihent, kicsit kifújta magát és körülnézett.

– De sokféle teremtmény él a föld hátán, s én még a nevüket se hallottam! Milyen nagy és milyen gazdag a világ! Bizony, körül kell néznem egy kicsit, nem vesztegelhetek egy helyben! – És egy-két ugrással egy nagy káposztafej árnyékában termett. – Ó de gyönyörű zöld itt minden!

– Felesleges mondania, nagyon jól tudom! – szólalt meg a feje fölött egy káposztahernyó. – Az én káposztalevelem a legnagyobb messze vidéken. Igaz, hogy a világ túlsó felét eltakarja előlem, de nekem úgyis jobban tetszik az innenső fele.

– Kot, kot, kot! – hallatszott egyszer csak a közelükben. Tyúkok érkeztek a káposztaágyáshoz. Tipegtek, kapirgáltak, mert éppen ebéd ideje volt. Az egyik tyúknak jó szeme volt: meglátta a hernyót, s odavágott hozzá a csőrével; a hernyó leesett a földre, ott kunkorgott, nyújtózkodott kétségbeesetten. A tyúk jól szemügyre vette, először az egyik szemével, aztán a másikkal, mert elképzelni se tudta, mitől mozoghat.

– Ellenem semmi rosszat nem forral – nyugodott meg aztán, és már vágta volna szét a csőrével. De a varangy fogta magát, s hirtelen a tyúk elé ugrott. – Szövetségese is van! – vette fontolóra a tyúk. – Lám, hogy támogatják egymást a rút férgei! – Gondolt egyet, és faképnél hagyta őket. – Bánom is én! – vigasztalta magát. – Úgyse lett volna elég a fél fogamra se! – Így vélekedtek a társai is, és nyomban odébbálltak.

– Ügyes voltam! – dicsérte magát a káposztahernyó. – Legfontosabb a lélekjelenlét. No de most jön a neheze: fölmászni a levelemre! Hol is van a birtokom?

A kisvarangy sajnálgatta, együtt sopánkodott vele. Örült, hogy szolgálatot tehetett neki, amikor fertelmes ábrázatával elriasztotta mellőle a tyúkot, s ezt meg is mondta.

– Hogy érti ezt? – nézett rá méltatlankodva a hernyó. – Az ügyességem mentett meg, a lélek­jelenlétem! Bár ami azt illeti, ön eléggé kellemetlen látvány, de hát nem ennek köszönhetem az életemet. De most már szeretnék zavartalanul pihenni a birtokomon! Érzem már a levelem illatát! Lám, itthon is vagyok! Nincs nagyszerűbb dolog, mintha saját birtoka van az embernek! No de feljebb kell kerülnöm.

„Feljebb, úgy bizony! – gondolta a kisvarangy, amikor a hernyó nagy nehezen fölkecmergett a birtokára. – Mindnyájan feljebb, egyre feljebb vágyakozunk. De ez a szegény hernyó ma eléggé rosszkedvű, biztosan az ijedségtől.” – Ezen eltűnődött, s megint felnézett vágyakozva a magasba.

A magasban, egy parasztember háza tetején gólyacsalád fészkelt; a gólyaapa kinn állt a fészek szélén, és harsányan kelepelt.

„Ó, milyen magasan laknak! – gondolta vágyakozva a kisvarangy. – Ha én oda fölkerülhet­nék!”

A parasztházban két fiatal diák lakott; az egyik költő volt, a másik természetbúvár. A költő szíve visszatükrözte az egész világot, s annak minden teremtményét, a természetbúvár pedig kézbe vette, tanulmányozta, ha kellett, ízeire szedte a legapróbb lényeket is. Jókedvű és derék ifjú volt mind a kettő.

– Oda nézz, ott lapul egy varangy! – kiáltott fel a természetbúvár. – Szép példány, ezt spirituszba teszem!

– Hiszen már van két példányod! Hagyd ezt, szegényt, hadd élvezze a világot! – kérte a költő.

– De amikor ez olyan csodálatosan rút! – mondta a társa.

– Éppen ezért hagyd a boldogtalant! Még ha drágakövet találnánk a fejében, akkor nem mondom, magam is segítenék megfogni.

– Drágakövet? – ámult el a természetbúvár. – No te aztán jól tudod a természetrajzot!

– Tudom, vagy nem: gyönyörű a néphit, hogy némelyik varangyos béka, a legrútabb isten­teremt­ménye, drágakövet hordoz a fejében.

A béka csak ennyit hallott, ezt is csak félig-meddig értette. A két jó barát továbbment, s a kisvarangy megmenekült a spirituszhaláltól.

– Lám, ők is a drágakőről beszéltek – tűnődött el. – Szerencse, hogy az én fejem nem rejt ilyen kincset, mert még bajt hozna rám.

A háztetőn a gólyaapa hangos kelepelésbe kezdett: oktató előadást tartott fiainak, akik tátott csőrrel bámulták a kertben sétáló két ifjút.

– Az ember a legelbizakodottabb teremtmény a földön! – kezdte előadását. – Hallgassátok csak, hogyan jártatják a csőrüket, pedig semmi veleje annak, amit mondanak, hiszen még csak kelepelni se tudnak! S még azt merik állítani magukról, hogy jó szónokok! Pedig micsoda nyelv, amit beszélnek! Egynapi repülésre már nem értik egymást, mert ott más nyelv járja. Mi pedig az egész világon boldogulunk a nyelvünkkel, északon éppen úgy, mint a meleg déli országokban. Aztán az emberek repülni se tudnak, valami vonatnak nevezett tákolmányon robognak, s a nyakukat szegik rajta. Ha csak rágondolok, végigfut a hideg a csőrömön! Bizony, meglenne a világ emberek nélkül is! Semmi szükségünk rájuk! A béka meg a giliszta sokkal fontosabb teremtmény!

– Megkapó beszéd volt! – lelkesedett a kisvarangy. – Milyen hatalmas férfiú az odafönn, s milyen magasan trónol! Még senkit sem láttam ilyen magas polcon! S még úszni is tud! – kiáltott fel elragadtatással, amikor a gólya elrugaszkodott a háztetőről, és kiterjesztett szárnnyal szelte a levegőt.

A gólyaanya ottmaradt a fészekben. Mesét mondott a fiainak a déli meleg országról, Egyip­tomról, a Nílus vizéről meg a pompás iszapról, amely valóságos terített asztal a gólyanépnek. A kisbéka álmélkodva hallgatta a mesét: sohasem hallott még arról az országról.

– El kell jutnom oda! – mondta sóvárogva. – Talán elvinne a gólya vagy valamelyik fia. Meg­hálálnám a szívességét. Ó, hogy vágyom Egyiptomba, s el is jutok bizonyosan, hiszen mellém szegődött a szerencse! A vágy, ami a szívemben lakik, százszor többet ér, mintha drágakövet rejtene a fejem!

Igaza volt a kisvarangynak: az volt az ő drágaköve, a szüntelen vágy, a sóvárgás fölfelé, mind magasabbra! Fénylett, tündöklött a szívében a vágyakozás.

Még végigse gondolta, amikor mellette termett a gólya, a hatalmas férfiú. Megpillantotta a fűben üldögélő békát, vágott egyet a csőrével, s nem éppen gyöngéden megragadta. A kemény csőr belevágódott a szegény kisbéka testébe, sivított mellette a szél, félelmetes volt a repülés, – de repült! A magasba repült, Egyiptom felé bizonyára; fénylett a szeme, mint az eleven láng.

– Kvak! Jaj!
A kisbékának vége volt. De hová lett az a csepp láng a szeméből?

Felitta a napsugár, kilopta a drágakövet a kis varangyos béka fejéből. Hová vitte?

Ne a természettudóst kérdezd meg, inkább a költőt: ő majd mesél neked a hernyóról, mesél a gólyacsaládról. Gondolkozz csak! A hernyóból, a rút hernyóból, tündérpillangó támad; a gólya­család hegyeket, tengereket repül át, a messzi Afrikában megtelepszik, s onnan meg­találja a legegyenesebb utat haza, az északi országba, a maga falujába, a maga háztetejére! Olyan ez, mint a mese, pedig való igaz! Ha megkérdezed a természettudóst, ő se tud mást mondani, mint amit magad is tudsz, amit tulajdon szemeddel láttál!

És a drágakő a béka fejéből? Az hova lett? Keresd a napban! Nézz bele, ha tudsz!

Erős a fénye, és gyönge a szemünk, gyönge ahhoz, hogy meglássuk a föld valamennyi csodáját. Talán egyszer majd sikerül, s az lesz a legszebb mese.

Széttáncolt cipellők

A hónap meséje most azért ez lett, mert nekem ez gyerekkorom egyik kedvenc meséje. Nem is igazán maga a mese miatt, hanem a belőle készült rajzfilmváltozat miatt a Grimm legszebb meséi c. sorozatból. Íme:

A Széttáncolt cipellők

Hajdanában réges-régen, hetedhét országon túl élt egyszer egy király. Tizenkét lánya volt, egyik szebb a másiknál; bőrük, mint a friss hó, arcuk, mint a nyári alma, termetük meg sudár, mint a nádszál.

Volt egy nagy közös hálóterem a királyi palotában, abban állt egymás mellett az ágyuk, szép sorjában mind a tizenkettő. Este, mikor lefeküdtek, a király rájuk zárta az ajtót, és a kulcsot jól eltette a zsebébe; a lányok mégis minden áldott reggelre széttáncolták a cipőjüket.

Hogy hogyan és mint, annak senki nem volt a megmondhatója.

A király sokáig töprengett, miképpen juthatna a titok nyomára. Végül sem talált jobb megoldást, mint hogy kidoboltatta az országban, hogy aki nyomára jut, hol táncolnak éjszakánként a lányai, feleséget választhat közülük magának, és holta után a királyságot is megkaphatja.

Hanem aki jelentkezik a próbára, és három nap, három éjjel sem sikerül megfejtenie a titkot, az halál fia.

Csakhamar elő is állt egy királyfi, hogy ő minden kockázatot vállal. Nagy tisztességgel fogadták az udvarban, estig minden jóval tartották, aztán mikor a nap leáldozott, bevezették a hálóhelyére. Amolyan kis előszobaféle volt ez, innét nyílt a lányok hálóterme; azért vetették meg ide a királyfi ágyát, hogy beláthasson a lányokhoz, kileshesse, hová mennek, hol táncolnak éjszaka.

Mielőtt a királyfi lefeküdt, a legidősebbik királylány bevitt neki egy kupa bort, megkínálta vele, illendően megvárta, míg az ifjú iszik egy-két kortyot, aztán magára hagyta.

A királyfi jól kinyitotta a szemét, olyan éberen figyelt a sötétségben, hogy az erdei hiúz sem lesheti különben a zsákmányt. Hanem egy idő múlva elbágyadt, elnehezedett a feje, és mintha ólommá vált volna a pillája. Végigdőlt az ágyán, és elaludt. Mikor aztán reggel felébredt, nyomban látta, hogy a lányok megint táncolni voltak az éjjel, mert minden cipellőnek lyukas volt a talpa.

Így történt ez a második meg a harmadik éjszakán is. Negyednap aztán irgalom nélkül lenyakazták a királyfit. Utána még sok kérő jelentkezett a próbára, de mindegyiknek ráment az élete.

Történt akkoriban, hogy egy szegény kiszolgált katona, aki a sok sebe miatt már alkalmatlan lett a tábori életre, éppen úton volt a király fővárosa felé, hogy ott valamilyen csendes, könnyű munkát keressen magának. Találkozott egy öregasszonnyal, szóba elegyedtek, meghányták-vetették a világ sorát; aztán egy keresztútnál az anyóka megállt, azt mondta:

– Én erre letérek. Hát te hová tartasz, mi a szándékod?

– Magam sem tudom – szólt a katona, és vállat vont. És csak úgy tréfából hozzátette: – Kedvem volna kitalálni, hol táncolják szét a király lányai éjszakánként a cipellőjüket. Bezzeg akkor nem volna többé semmi gondom, királykodhatnám életem fogytáig!

– Nem is olyan nehéz dolog – mondta az öregasszony. – Nem kell ahhoz semmi egyéb, csak ennyi: ne idd meg a bort, amivel este a királykisasszonyok megkínálnak, aztán tégy úgy, mintha aludnál, de azért jól figyelj mindenre. A többihez aztán már megvan a magadhoz való eszed.

Egy köpönyeget szedett elő a kosarából, és átnyújtotta a katonának.

– Ha ezt a köpönyeget magadra veszed, egyszeriben láthatatlanná válsz, és a tizenkét lány után lopakodhatol.

Azzal eltipegett az általúton, s egykettőre eltűnt a katona szeme elől. A kiszolgált vitéz meg fontolóra vette a dolgot.

“Én már úgysem sokat veszthetek!” – gondolta, és másnap jelentkezett kérőnek a királynál.

Jól fogadták őt is, akárcsak leánykérő elődeit. Felöltöztették pompás ruhába, estélig szép szóval tartották, aztán mikor a nap lebukott, bevezették a kis előszobába.

Éppen nekikészült a vetkőzésnek, amikor nagy nyájasan bement hozzá a legidősebbik királykisasszony.

– Egy kis bort hoztam, idd meg az egészségünkre!

A fortélyos katona azonban már előre számított a dologra. Mielőtt bevezették a hálóhelyére, ügyesen egy szivacsot kötözött az álla alá; most aztán mind abba öntötte a bort, egy csöpp nem sok, annyit sem ivott belőle. Hamarosan lefeküdt, hevert egy darabig a hátán, majd mint akit elnyomott az álom, horkolni kezdett. A királylányok jót kacagtak rajta.

– Ez is megkímélhette volna az életét! – mondta a legnagyobbik. Fölkeltek, szekrényt-ládát kinyitottak, pompás ruhákat vettek elő, a tükör elé ültek, szépítgették magukat, tipegtek-topogtak, örültek előre a táncnak.

– Ti csak vigadoztok, de én valahogy olyan furcsán érzem magam; meglátjátok, valami baj ér minket – szólt a legkisebbik.

– Te kis dunnalúd, mindig riadozol – mondta a legidősebb. – Elfelejted, hány királyfi vigyázott már ránk hiába? Ennek a katonának még csak álomitalt sem kellett volna adnom; úgysem ébredne föl a mihaszna.

Mikor elkészültek, még egyszer megnézték a katonát, de az jól becsukta a szemét, és meg se moccant, úgy tett, mintha aludnék, akár a bunda. A lányok egészen megnyugodtak, ahogy ezt látták. A legidősebb odament az ágyához, és megkopogtatta. Abban a pillanatban megnyílott a föld, és az ágy elsüllyedt. Mély üreg nyílt a helyén. A lányok egymás után leereszkedtek az üregbe, és elindultak szaporán lefelé egy föld alatti lépcsőn, elöl a legidősebbik, utána sorban a többi.

A katona végignézte a dolgot; nem sokat tétovázott, nyakába kerítette a köpönyeget, és a legkisebbik királylány után surrant.

A lépcső közepén járhattak, mikor véletlenül ráhágott a királylány szoknyájára.

– Jaj, ki kapaszkodott a ruhámba?! – sikoltott fel ijedten a királykisasszony.

– Ugyan ne légy már olyan együgyű – szólt rá a legidősebb nénje –, biztosan valami kampósszögbe akadtál.

Csakhamar mindannyian leértek a lépcsőn. A katona csak ámult-bámult, mert olyan gyönyörű fasorba jutottak, amilyet ő még életében sosem látott. Színezüstből volt a fák levele; csillogtak-villogtak, ahogy a könnyű kis fuvalom mozgatta őket.

“Nem árt, ha valami emléket viszek innét, ki tudja, mire lesz még az jó!” – gondolta a katona.

Odalépett az egyik fához, és letört róla egy ágat.

Abban a pillanatban nagyot kondult a fa, mint az öreg harang. A legkisebbik királylány megint felkiáltott:

– Itt valami nincs rendjén! Hallottátok ezt a kondulást?

– Ugyan ne ijedezzél – nyugtatta meg a legidősebbik nénje –, nyilván a királyfiak kastélyában húzták meg a nagyharangot; örvendeznek a jövetelünknek, azért harangoznak.

Továbbmentek, befordultak egy másik fasorba. Az még sokkal szebb, sokkal ragyogóbb volt, aranylevelek remegtek a fákon a szelíd fuvallatban. A katona ott is letört egy gallyat emlékül, s ez a fa is kondult egyet de még szebben, még tisztább hangon, mint az ezüst fasorban.

A legkisebbik királykisasszony összerezzent, halkan felsikoltott, riadtan tekintgetett jobbra-balra, de hát senkit sem láthatott, mert a katonát eltüntette a varázsköpönyeg. A nénje meg ismét összeszidta, hogy mindig csak rémüldözik, pedig tudhatná, hogy a királyfiak harangoznak örömükben.

Mikor a harmadik fasorba értek, a katona egy percre egészen elhűlt az ámulattól, mert még csak elképzelni sem tudott volna soha olyat, ami itt tárult eléje. Gyémántból volt a fák lombja, s a levelek úgy tündököltek, hogy belekáprázott az ember szeme.

Itt is minden úgy történt, mint az ezüst meg az arany fasorban: a katona letört egy ágat emlékül, a fa kondult egyet, a legkisebbik királykisasszony felsikoltott ijedtében a legidősebb nénje pedig megnyugtatta, hogy csak a királyfiak kastélyának a harangja szól.

A gyémánt fasor egyenesen egy tóhoz vezetett. Tizenkét csónak ringott a vízen. Mindegyikben egy nyalka királyfi ült: a tizenkét királykisasszonyt várták.

Mindegyik lány beszállt egy-egy csónakba. Mikor már mind elhelyezkedtek, a katona is beült láthatatlanul a tizenkettedikbe a legkisebbik királylány mellé.

Mikor a tó közepén jártak, egyszer csak azt mondta a királyfi:

– Nem tudom, mi ez, de ma olyan nehéz ez a csónak! Teljes erőmből húzom az evezőt, mégis alig haladunk! Mintha valami terhet vonszolnánk.

– Biztosan a nagy meleg miatt van – felelte a királykisasszony. – Engem is úgy fojtogat a hőség.

Szép fényes kastély állt a túlparton, víg muzsika szállt belőle, trombitaszó, dobszó. Kikötöttek, bementek a kastélyba, és táncba fogtak, ki-ki a párjával.

Velük ropta a katona is, csakhogy láthatatlanul.

Egyszer az egyik lány megszomjazott, inni kért. A királyfi, aki a párja volt, egy teli boroskelyhet nyújtott oda neki. Hanem a katona ott termett, s mind egy cseppig kiitta a bort. A lány nem tudta mire vélni a dolgot, egy kicsit elcsodálkozott rajta, de azért csak tovább táncolt.

Mikor a katona a legkisebbik királykisasszony kelyhéből is kihörpintette a bort, egy kis riadalom támadt, mert a leány felsikoltott, és váltig hangoztatta: itt valami nincs rendjén, ő már egész este olyan furcsán érzi magát, még utóbb valami baj éri őket. A legidősebb nénje azonban most is csak összeszidta.

– Ne adjatok rá – mondta –, ez a kis ostoba mindig riadozik!

Hajnali háromig állt a tánc; akkorra mind kilyukadtak a cipellők, abba kellett hagyni. A királyfiak visszavitték a lányokat a tavon át. A katona most az első csónakba szállt, a legidősebbik királykisasszony mellé. A parton a lányok búcsút vettek a királyfiaktól, és megígérték, hogy másnap éjjel újra eljönnek.

Ahogy a lépcsőhöz értek, a katona előreszaladt, és befeküdt az ágyába. Mire a lányok lassan, fáradtan fölvánszorogtak, ő már javában húzta a lóbőrt, úgy hortyogott, hogy már messziről meghallották.

– Ettől ugyan békén lehetünk – mondták.

Azzal levetették s elrakták a szép ruhájukat, a széttáncolt cipellőket meg az ágy végébe rakták, és lefeküdtek.

Másnap a katona nem szólt egy kukkot sem, mert még egyszer végig akarta nézni ezt a csodálatos dolgot. A második éjszaka is velük tartott. Akkor is úgy történt minden, mint az első alkalommal: táncoltak, míg szét nem táncolták a cipőjüket.

S így volt a harmadik éjszakán is. De akkor a katona emlékül egy kelyhet is elhozott magával.

Reggel a király hívatta a katonát.

– Elmúlt a három éjszaka; halljuk, meg tudsz-e felelni a föltett kérdésre.

– Tüstént, uram királyom – mondta a katona –, csak magamhoz veszem a bizonyságaimat.

Beszaladt a kis előszobába, kivette a párnája alól az ezüstágat, aranyágat, gyémántágat meg az aranykelyhet. A lányok majd a szemüket kinézték, úgy lesték, mit művel; a katona azonban ügyes volt, hátat fordított a lányoknak, úgy rejtette a kabátja alá a kincseit.

Visszament a trónterembe; a tizenkét királykisasszony meg az ajtó mögött lapult és hallgatódzott.

– Mondd meg hát, hol táncolják szét a lányaim éjszakánként a cipőjüket – kérdezte a király.

– Egy föld alatti kastélyban – felelte a katona –, ott mulatnak tizenkét királyfival.

Azzal elmondta, hol járt, mit látott, és kirakta a király asztalára a bizonyítékait: az ezüstágat, az aranyágat, a gyémántágat meg a kelyhet.

A király erre behívatta a lányait.

– Feleljetek nekem: igazat szólt-e ez a katona? – kérdezte.

Azok látták, hogy leleplezték őket; s úgyis hiába tagadnának; bevallottak hát mindent töredelmesen.

A király a katonához fordult:

– Megtetted, amire vállalkoztál; én is megtartom, amit ígértem. Itt a tizenkét leányom, melyiket akarod feleségül?

– Nem vagyok már mai legény – sodort egyet a katona a bajuszán –, a legidősebbik illik hozzám a legjobban.

Még aznap megülték a lakodalmat, és a király örökösévé fogadta a katonát.

És most egy kis ráadás, ha már van mese akkor van hozzá rajzfilm is, ha van kedvetek elolvasás után nézzétek meg a mesét is! Smiley

http://www.youtube.com/watch?v=VMeCYZ3SSuc

A kőleves

Most, egy régi kedvencemet osztom meg veletek, a magyar népmesék világából. Én régen, sőt, még most nagyon szeretem nézni, így remélem, hogy nektek is tetszeni fog.

A kőleves

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy háborúból hazatérő szegény katona. Rongyosan és éhesen ment egyik faluból ki, a másikba be, de bizony nem kínálták meg sehol se egy falás kenyérrel vagy egy kis meleg levessel. Bekéredzkedett az egyik házhoz is, kért a másik háznál is. Volt, ahol a kutyát is ráeresztették, máshol meg olyan szegénynek tettették magukat, mint akiknek semmijük sincs.
Elhatározta magában a katona, hogy a következő faluban bemegy a legelső házba, és lakjon ott bárki is, levest főz magának. Ahogy beért a faluba, föl is vett az útról egy követ, s bement a legelső házba. Egy öregasszony lakott itt.

– Jó napot, öreganyám!
– Adjon Isten, vitéz uram!
– Hát, hogy s mint szolgál az egészsége?
– Az enyém szolgál, ahogy szolgál, hát vitéz uramnak hogy szolgál?
– Nekem is éppen úgy szolgál, ahogy szolgál. De nagyon éhes vagyok, és úgy ennék valamit, ha volna, aki szívesen adna.
– Jaj, lelkem, vitéz uram, adnék én, ha volna. De én is olyan szegény vagyok, mint a templom egere. Semmim sincs, tiszta üres a kamrám, üres a padlásom, üres mindenem. Még egy falás sincs idehaza.
– Jól van – mondja a katona -, én nem vagyok annyira szegény, mint az látszik, van itt a zsebemben egy jó nagy kő. Ebből én tudnék levest főzni, csak kéne egy üstöcske vagy egy fazék, amiben megfőzhetném.
Kíváncsi lett nagyon az öregasszony, milyen lehet az a kőleves.
– Fazekat éppen adhatok, mert az van elég – mondja az öregasszony -, csak az nincs, amit beletehetnék.
Megmosta a katona a követ jó alaposan, aztán beletette a fazékba. Az öregasszony tüzet rakott. A katona vizet töltött a kőre, s odatette főni. Időnként egy jó hosszú fakanállal megkeverte a vizet.
Leste az öregasszony, hogy mit csinál a katona. Amikor a víz már forrt, a katona megkóstolta a levest.
– Finomnak finom – mondja -, de ha egy kicsi só volna benne, akkor még finomabb volna.
– Hozok én sót, van nekem – sürgölődött az öregasszony, és már hozta is. Beletette a katona a levesbe a sót, megkevergette jól, s azt mondta:
– Tudja-e, ha lenne egy kanálka zsírja, akkor lenne igazán jó ez a leves.
Felelte rá az öregasszony:
– Van nekem az is, hozok én!
Hozott egy kanál zsírt, azt is beleeresztették a fazékba. Kevergette a katona a levest, kóstolgatta, az öregasszony meg leste. Azt mondta egyszer csak a katona:
– Tudja, én gyakran főzök kőlevest, és elmondhatom, hogy a kőleves akkor a legfinomabb, ha egy kis kolbász is kerül bele.
– Van nekem kolbászom is – vallotta be az öregasszony -, hozok én egy darabot a kamrából.
Be is ment, a katona meg utánakiáltott:
– Hozzon akkor már két darabot, öreganyám, mert nekem is kell egy darab meg magának is.
– Hozok, hozok! – kiáltott vissza az öregasszony, és már hozta is a két darab kolbászt.
A katona beletette azt is a fazékba. Közben szép lassan kevergette, kóstolgatta.
– Tudja -e – szólalt meg újra -, ha volna egy pár szem krumplija, azt még beleapríthatnánk a levesbe. S ha még egy kis zöldség is kerülne, az volna csak igazán fölséges!
– Van nekem az is – büszkélkedett az öregasszony -, mindjárt hozom is. Hamar hozott egy pár zöldséget, krumplit, azt gyorsan megpucolták, végül azt mondta az öregasszonynak:
– Kóstolja csak meg, maga is, hogy milyen jó!
Megkóstolja az öregasszony is:
– Jaj, hát sose hittem volna, hogy kőből ilyen jó levest lehessen főzni – csapta össze a kezét.
Hagyták még egy kicsit főni, aztán így szólt a katona:
– Még egy pár szem rizs is jó lenne bele, ha volna, de ugye az nincsen?
– Van nekem az is – bólogatott az öregasszony. Hamar még egy pár szem rizst is hozzátettek. Felsóhajtott a katona:
– No, most már tisztára olyan ez a leves, mint amilyeneket én szoktam főzni.
Megvárták, hogy megfőjön, aztán a katona szedett egy jó nagy tányérral az öregasszonynak, egyet magának, s jóízűen megették. Az öregasszony nem győzött eleget csodálkozni, hogy miként lehet egy kőből ilyen jó levest főzni? Mikor jóllaktak, azt kérdezte a katonától:
– Mondja, vitéz uram, nem adná el ezt a követ? Sokszor az sincs, amit főzzek, s ebből milyen jó levest tudnék én főzni:
– Eladom én szívesen! – felelte a katona, és elmosolyodott a bajusza alatt. – Száz forintért odaadom.
Az öregasszony hamar odaadta a száz forintot, kivette a levesből a követ, egy kendőbe betakargatta, s jól eldugta.
A katona meg elsomfordált a száz forinttal, nehogy az öregasszony meggondolja magát. Így már jól is lakott, és volt neki száz forintja is, vígan rótta estig az utat, amíg nem talált megint egy olyan öregasszonyt, aki nem tudta, hogyan kell főzni a kőlevest.
Ott aztán újra jóllakott.
Ez volt a kőleves története.
Éljetek úgy, hogy nektek sohase kelljen megkóstolnotok!

„Történet egy lányról, aki álmodott, elvesztette a hitét az álomban, majd újra hinni kezdett, de nagy árat fizetett érte.”

– Leesik – mondtam csalódottan, miközben próbáltam megfogni egy hulló csillagot.
– Ez csak természetes – nevetett anyám. – Elvégre ez egy hulló csillag, és több millió kilométerre van innen.
– De miért kell lehullania, hiszen olyan szép – fordultam felé.
– Jaj, kicsim ezt te nem értheted, hiszen te még…
– De értem – szakítottam félbe anyát. – Én tudom, hogy miért vannak fenn a csillagok az égen.
– Na és miért, ha szabad tudnom? – nézett rám anyám „komolyan”.
– Azért – másztam le az öléből -, hogy vigyázzanak ránk. Mert ők a mi őrangyalaink.
– Na és miért esnek le a csillagok?
– Azért mert… – fontoltam meg a választ -… mert elvégezték a feladatukat és megvédték azt, akit kellet – mondtam.
– Ügyes válasz – állt fel anyám a székről majd megemelt. – Ideje lenne aludnod, más késő van, egy ötévesnek nem kéne ilyenkor ébren lennie.
– De én…
– Pszt – csitított anyám, miközben lerakott az ágyamba.
Én még kinéztem a nyitva hagyott ablakon és már aludtam is.

Hét év telt el azóta, hogy láttam azt a hullócsillagot. Tudom, hogy akkor anyám egy picit sem vett komolyan a csillagokkal kapcsolatos elméletem kapcsán, de én halálosan komolyan gondoltam, legalábbis akkor. Akkor szentül hittem benne, hogy fenn az égen van egy csillag, ami csak az én védelmemet szolgálja, de az akkor volt. Ma már én sem látom őket másképpen, mint egyszerű égitesteket fenn az égen, amik világítanak a sötét éjszakákon. Nem mások csak csillagok.
– Vigyázz magadra, és igyekezz nem későn haza érni – szólt utánam anyám, miközben belebújtam a gumicsizmámba.
– Anya ne aggódj, nem világgá megyek, csak arra az idióta osztályprogramra – forgattam meg a szeme, majd gyorsan adtam neki egy puszit, és már otthon sem voltam.
A zuhogó esőben indultam el London felé. Nem szálltam buszra, pedig meg tehettem volna, de nem akartam, inkább ugráltam egyik pocsolyából a másikba. Nem érdekelt, ha valaki meglát, úgy sem néznek idősebbnek, mint egy tízévest hála a magasságomnak.
Én érkeztem utolsónak, de nem érdekelt, ha rajtam múlott volna, el sem jövök csak anya kényszerített. A kirándulás természetesen olyan volt, mint aminek előre láttam borzalmas, én voltam mindenki céltáblája, de nem érdekelt csak túl akartam élni, ami sikerült is. Mondjuk volt már benne gyakorlatom, de akkor is. Néha már olyan dolgokat találnak ki, hogy… hogy azt hittem fel adom, nem csinálom tovább.
Mindig véltem hazafelé, de azon az este a tiszta, csillagos ég alatt nem tűnt olyan veszélyesnek. Minden békés volt és csendes. Egyik pocsolyából a másikba ugrálva még jól is éreztem magam egészen addig, amíg egy jó erős kar meg nem ragadott. Amikor hátranéztem egy ismeretlen férfit láttam. Anya mindig tanított nekem olyanokat, hogy vigyázzak, meg figyeljek a hátam mögé, de valamiért azon az estén nem figyeltem, azt hittem velem nem történhet semmi rossz.
– Engedjen el – kiáltottam elhaló hangon.
– Nem lesz baj – mondta furcsa vigyorral, de én nem hittem neki.
– Engedjen el – akartam sikítani, de befogta a szán.
Már éppen felkészültem mindenre, amikor valami furcsa hangot hallottam meg.
„ Hagyja békén a lányt” mondta riasztó hangsúllyal, de én éreztem benne valami furcsát, valamit, ami miatt nem féltem tőle.
– Ki van ott – fordult hátra és lökött el a férfi. – Ki szórakozik velem? – hadonászott a levegőben.
Én ott álltam ledermedve azt sem tudtam, hogy mi történik.
„ Menj el” mondta megint a hang
– Különben? – kérdezte a férfi kihívóan.
„ Megbánod, mert…” a mondat többi részét nem hallottam, de biztos szörnyű volt, mert a férfi a következő pillanatban úgy eliszkolt mintha az élete múlna rajta.
– Ki vagy te? – kérdeztem fél hangosan, miközben körbe fordultam
„Hát nem tudod? Pedig mindig itt voltam veled” mondta sokkal kedvesebb hangon.
– Nem – ráztam meg a fejem.
„Nézz fel az égre”
Csináltam azt, amit mondott. Amikor felnéztem, legnagyobb döbbenetemre az ég fekete volt, mindössze egyetlen egy csillag ragyogott az égen.
– Te a csillag vagy? – kérdeztem hitetlenkedve.
„Igen én vagyok a te védőd, a te csillagod, akivel régen beszélgettél, és akivel megosztottad minden titkod, és akit csúnyán elfelejtettél.”
– De ezután másképp lesz meg…
„Nem” – szakított félbe – „Nincs ezután, én most elmegyek”
– De nem mehetsz el hiszen…
„Emlékszer arra mit mondtál miért hullnak le a csillagok? Hát tévedtél, nem azért mert elvégezték a feladatukat, hanem ezért mert elfelejtik őket, és már nem kellenek senkinek. Én figyeltelek erős vagy nélkülem is megleszel”
Tiltakozni akartam, de nem volt időm, mert a csillag elindult lefelé én meg kinyújtottam a kezem hogy elkapjam, de nem sikerült. Nem akartam elhinni, amit mondott, mert futásnak eredtem, hogy megpróbáljam megint elkapni, de akkor nem sikerült. Végül eltűnt a horizonton. Több millió kilométer jutottak eszembe anyám szavai, amikor magyarázatot kerestem, mindenre. De az nem volt az, nem volt magyarázat, csak egy.
– „Én öltem meg, én öltem meg” – lüktetett bennem a gondolat, miközben álltam ott, a korom sötét ég alatt, és hagytam, hogy elinduljanak a könnyeim, miközben néztem azt a helyet, ahol a csillagom volt.
– Sajnálom és köszönöm – suttogtam a sötét éjszakába, bár tudtam, hogy már senkit sem érdekel…

Mese az üres virágcserépről

 A februári mesesarokban egy kis történettel szeretnénk kedveskedni nektek, melyből ti is tanulhattok és beláthatjátok, hogy milyen nagy kincs az őszinteség Smiley

A kisfiú meg az üres virágcserép
(Koreai népmese)

Egyszer  régen  élt  egy bölcs és boldog király. Egy bánata volt csupán: hogy nem születtek gyermekei. Sokat törte a fejét, hogyan  segíthetne magán, míg egyszer remek ötlete támadt:
“Kiválasztom az ország legbecsületesebb gyermekét és örökbe fogadom.” Nyomban  megparancsolta a szolgáinak, hogy minden gyermeknek adjanak virágmagvakat, és kihirdette:
– Aki ezekből a magvakból a legszebb virágokat neveli, azt fiammá vagy lányommá fogadom!
A gyerekek buzgón nekiláttak az ültetésnek, öntözésnek, hiszen mindannyian  szerettek volna a bölcs király fogadott gyermekeként élni. Szon Il is szorgalmasan öntözte  a  magvakat, de hiába teltek  a hetek, bizony semmi eredmény nem mutatkozott: a magvak  csak nem akartak kicsírázni.
“Milyen különös” – álmélkodott Szon Il, s végül az  édesanyjához fordult segítségért.
– Mi lehet az oka, hogy nem csíráznak ki a magvaim? – kérdezte.
– Talán másik földbe kellene átültetned őket – tanácsolta anyja.
Szon Il átültette a magvakat, de ott sem indultak fejlődésnek. Hamarosan felvirradt  a  nap, amikor a királynak meg kellett tekintenie a  virágokat. Díszbe öltözött az egész város, a sok-sok gyerek  meg az utcára tódult, és szorongatták  a  szebbnél szebb virágokat. A király sorra elhaladt előttük, de  bizony egy szikrányi öröm se látszott az arcán.
Az egyik ház előtt azonban  megpillantotta a pityergő  Szon Ilt, aki  üres virágcseréppel álldogált  az utcán. Halvány mosoly derült föl a király arcán, és maga elé hívatta a kisfiút:
– Hát te meg mit állsz itt ilyen búsan ezzel az  üres  virágcseréppel? – kérdezte tőle.
Szon Il  hüppögve  mesélte el, hogyan ültette el a magvakat, hogyan öntözte, gondozta, de azok mégsem indultak fejlődésnek.
A király ennek hallatára karjába kapta Szon Ilt, és boldogan kiáltotta:
– Ez az én becsületes kisfiam!
Az emberek értetlenül nézték, mi történik, és  egyikük  lármázni kezdett:
–  Miért fogadod örökbe ezt a fiút az üres virágcseréppel?
A király ekkor így szólt:
– Minden  virágmag, amit  a  gyermekeknek  kiosztottam, főtt mag volt. Egy sem csírázhatott ki közülük.
Az emberek erre helyeslően bólogattak, a gyermekek  pedig, akik a pompás  virágokat  szorongatták, igencsak  elszégyellték magukat hiszen valamennyien más magvakat ültettek el.

Tóthárpád Ferenc: A negyedik gyertyaláng

Az a bizonyos este ugyanúgy kezdődött, mint a téli szünet bármely más estéje. A fehér háztetőkön ünnepélyesen csillogott a holdfény, minden csendes volt, csak a szomszéd kutyák csaholása hallatszott néha. Hetek óta vastag hó takarta a tájat. Ahogyan minden este – és reggel-, a madarak most is odagyűltek a kisszoba ablakpárkányára, hogy felcsipegessék a magokat. Csőrükkel szapora ütemet doboltak a bádogon, mintha azt üzenték volna:
– Apró magot szórjál, jó tettedért jót várj!
Adrienn, a gondos kislány, most sem felejtette üresen az etetőt. Figyelte a madarakat, jól ismerte őket. Miután az utolsó is elrepült, a párnájába fúrta kis fejét, s a csillagszórós szentestére gondolt. Napközben az adventi koszorún három láng pislákolt, és már csak egy éjszaka volt hátra ahhoz, hogy az utolsó gyertyát is meggyújthassák.
Ez a várakozás azonban más volt, mint az előző évben. Kevés szóval telt a karácsonyi szünet. Apa, a kislánya és a kisfia csendben, óvatosan jártak a lakásban, a televízió is csak alig hallhatóan szólt este, amikor odaültek az édesanya ágya mellé. Korán lefeküdtek, pedig az álom nehezen lett úrrá a gondolataikon.
Mint az elmúlt hetekben mindig, édesapjuk kis idő múlva megigazította a gyerekek takaróját, és puszival kívánt jó éjszakát. Adrienn még mindig nem aludt. A félig nyitott ajtón át odaintett anyukájának. Hangtalanul kívántak egymásnak mielőbbi szép álmokat.
Az apa újra megsimogatta Adrienn buksiját, és az ajtó felé indult.
– A negyedik gyertyát Anya gyújtsa meg! – szólalt meg váratlanul a kislány, és reménykedve nézett az édesapjára.
– Tudod, hogy nagyon beteg, a doktor bácsi is azt mondta, hogy nem kelhet fel. Napok óta lázas. Azért ne félj, majd meggyógyul – válaszolta az apa, de vigyázott arra, hogy tekintete ne találkozzon a kislányáéval.
A csend lassan mindent betakart, de Adrienn hiába erőltette, nem tudott elaludni. Arra gondolt, hogy mennyire megváltozott az életük, amióta az édesanyja ágyban fekszik. Azóta már egyedül tart rendet a szobájában, és nem szórja szét a holmijait a lakásban, sőt még Balázsnak is segít elpakolni. Egy kis huncutság ült ki az arcára, amikor eszébe jutott, hogy az apukája milyen ügyesen mosogat, és hogy már azt is megtanulták, hogy a fehér és a színes ruhákat külön kell mosni. Gondolatai még sokfelé kalandoztak, aztán nagyot sóhajtott, és egy kockás füzetet vett elő. A kisvillany fényénél, göcsörtös betűkkel írni kezdett. Hosszú ideig tartott, amíg végzett a néhány sorral. Néha elgondolkodott azon, hogy egy-egy szót hogyan kell leírni, itt-ott véletlenül átbökte a ceruza hegyével a papírt, de végül elkészült a levéllel. Óvatosan kitépte a lapot, apró borítékot készített belőle, olyant, amilyent még az év elején, az első osztályban tanultak meg hajtogatni. Már nagyon álmos volt, de kikecmergett az ágyból, kinyitotta a kisablakot, friss magot szórt az etetőbe, s a párkány és a tálka közé odatette a papírt. A hűvös szél befújt a szobába, néhány hópelyhet hozott magával. Gyorsan becsukta az ablakot, bebújt az ágyba és a fejére húzta a takarót. Összekulcsolt kezekkel aludt el. Egy kisfiúról álmodott, aki jászolban született, és álmodott még arról a madárról is, amelyik mielőtt elrepül a párkányról, mindig bekopog az ablaküvegen.
A reggeli napfény a redőny rései között lopózott be a szobába. Sugarai éppen a gyerekek arcára vetődtek. Hunyorogva ültek fel az ágyban. A konyha felől halk neszek hallatszottak.
– Apa biztosan valami finomat készít – gondolták, s már a szájukban érezték a meleg kakaó ízét. Adrienn a levélről is megfeledkezett, kiugrott az ágyból, hogy mielőbb bevihesse anyukájának a reggelit. A konyhában nagyon meglepődött. Hihetetlen boldogság töltötte el, amikor az ünnepi asztalnál ott találta az édesanyját is:
– Gyere, ülj ide mellénk! Már jobban érzem magamat – mondta az édesanyja, és hosszasan megölelték egymást. Balázsnak is felderült az arca, el sem akarta engedni anyukája nyakát.
A friss kalács illata betöltötte a konyhát. Nagyokat kortyoltak a kakaóból, és sokáig beszélgettek, mint azok az emberek, akik hosszú idő óta nem látták egymást. Még soha ilyen vidám reggel nem köszöntött rájuk. Az adventi koszorún a negyedik gyertya lángja is fellobbant. Csak Adrienn vette észre, hogy a pislákoló fények ismerős ütemre remegnek: “apró magot szórjál, jó tettedért jót várj!”

Pityergő Barack

Egyszer volt, hol nem volt, a Hupikék-Hóhegyen is túl, volt egyszer a Hahóhét hegyen egy hatalmas fa. Ez a fa egy barackfa volt, minden évben gyönyörű barackokat termett. Szép, pirosas gyümölcsök voltak egytől egyig, kivéve egyiküket.
Bari egy nagyon apró barack maradt, a színe sem akart világos sárgásból érettre változni. Emiatt minden testvére csúfolta, bántották, ott kötöttek bele, ahol tudtak. Szegény kis barack mindig pityergett, megállás nélkül.
Aztán egy nap úgy döntött, nem hagyja magát tovább piszkálni, inkább útnak ered, hogy Világot lásson. El is szakadt szülőfájától, nagyot ugrott, és máris a földön találta magát. Kis batyuját a hátára akasztotta, ami egy kis ágat rejtett, hogy megtudja magát védeni a gaz gyilkosok ellen, akik az ő vérére szomjaznak.
Ment, mendegélt, amíg a lába vitte. Bari azonban azzal nem számolt, hogy bizony éhes, és fáradt lesz, nem lesz aki ellássa minden jóval. Menedéket kellett hát keresnie, na de az erdő közepén járt, ahol képtelenség volt rálelni akár egy jóságos állatra is, aki nem szereti a gyümölcsöket.
– Jaj, mi lesz velem? -éktelen sírásba és hisztibe kezdett. Már egy hang sem jött ki a torkán, de Bari már a földhöz csapkodta magát keservében. Így jár az, aki megfontolatlan.
A nagy hisztijét valaki meghallotta, és már csak azon kapta magát, hogy két erős kéz szorítja, esélyt sem adva rá, hogy előkapja hátitáskájából a botot, hogy rendeltetésszerűen használhassa. Kapálózni kezdett, de a kezek nem eresztették. Egy emberi arc felé emelkedett, az éles fogak már villogtak az arcába.
– Szia, Panna vagyok -nem éppen erre a reakcióra számított volna szegény kis barack, hatalmas szemeivel megrémülve hőkölt hátra a lány tenyerébe. – Hallottalak, eltévedtél. Hazaviszlek.
Bari nem tudott megszólalni sem, félt, hogy most aztán elbarackolta a jövőjét, és meg fogják enni. Félve viselte a hosszú utat egészen az erdő széléig, ahol Panna megállt egy aranyos, meleg fényeket árasztó fakunyhó ajtaja előtt. Benyitott, és így máris Bari is jobban érezte magát.
A lány letette a gyümölcsöt az asztalkára, ahol egy narancs aludt éppen. Vagyis már ébredezett, hiszen az ajtó csapódása hangzavarral járt. Ahogy Bari nézte a narancsot, mintha elvarázsolták volna. A nagy szempillák, és a fekete szemek levették a lábáról. Könnyei örömében potyogni kezdtek, és nem tudott a külvilágra figyelni.
– Megakarnak enni minket vacsorára! Gyümölcssalátának! -sipákolta a narancslány. Erre a barack is felkapta a fejecskéjét, majd minden bátorságát összeszedte. Megragadta a lány kezét, és egy hatalmas lendülettel az ablak felé ugrott. Narancs közben sikított, Bari azonban büszke volt magára, hogy egy nap sem telt el, de ő már ilyen hőstettet hajt végre.
Az üvegen való átcsapódás szintén hangos zajjal járt, amit a házban levő Panna, és a többi emberi lény is meghallott. Nyomban kicsapódott az ajtó, Bariék pedig rohanni kezdtek. A lány erőt adott a fiú gyüminek, lassan a hátára kapta, és íy rohantak el egészen a Világ végéig.