Kérdések a volt diákokhoz

Felkerestem néhány diákot, akik régebben még a Bagolykőbe jártak. Pontosabban: Csák Arvid Geminiánt, Doléance Arslí na Fírinne-t, Janey Forerst-et, Joanne Annie Kingston-t, Jurasevszki Olympiát, Nathaniel Aaron Loughlin-t, Scarlett Nicol Emily Loughlin-t és Tenshi Izumi-t.

Milyen volt iskolásnak lenni?

Csák Arvid Geminián:  Igazából én szerettem iskolás lenni, legalábbis eleinte mindenképp. Aztán eljött az a pont is, mikor már teherré vált, de mindaddig leginkább valamiféle otthonnak tekintettem Bagolykőt. Szerettem tanulni, és épp ezért élveztem az órákat is, és szabadidőmben is sokat olvastam, bár nem igazán olyasmiket, amik a tananyag részei.
Doléancé Arslí Na Fírinne:  Nagyon jó! Csomó izgalmas dolog történt velem, mindenki barátságos volt, sok barátot szereztem!
Néha unalmas volt tanulni, de mindig sikerült valamivel feldobnom a dolgot, és az apukám mindig büszke lehetett a jó jegyeimre.
Janey Forerst: Visszagondolva szerettem ott lenni. Bár azért voltak olyan pillanatok, amikor az egész helyet elátkoztam, de összességében azt mondhatom, hogy szerettem és ha újra kéne kezdem, akkor is ide jönnék.
Joanne Annie Kingston: Nagyon jó! A vizsgaidőszakot és az otthon eltöltött egy évet leszámítva minden percét élveztem. Rengeteg érdekes dolgot tanultunk, itt értem kislányból fiatal felnőtté.
Jurasevszki Olympia: Most, hogy már együttesnél dolgozom, a világ legjobb dolgának tűnik iskolásnak lenni. Pár éve persze biztosan nem ezt mondtam volna. Igazi nehézség volt emellett a Balettintézetben is tanulni. De valljuk be, amikor még iskolás vagy, bevetett puha ágy vár minden nap és az étel is előtted terem egy pillanat alatt. Otthon nem mindig van ez így.
Nathaniel Aaron Loughlin: Igazából nem hiszem, hogy erre a kérdésre lehetne egyértelmű választ adni. Öt évet töltöttem el diákként az iskola falai között, ennek az időszaknak megvoltak a maga csúcspontjai, és hullámvölgyei. Volt, amikor legszívesebben magam mögött hagytam volna az egész iskolát, és előfordult, amikor a kastély nyújtott menedéket a külvilág elől.
Scarlett Nicol Emily Loughlin: Változó érzéseim voltak a dologgal kapcsolatban. Ha éppen jól éreztem magamat és jól mentek a dolgaim, akkor jó volt. Ha összecsaptak a fejem fölött a hullámok, akkor azt kívántam bár ne lennék itt. De így visszanézve, majdnem biztosan ki merem jelenti, hogy jó.
Tenshi Izumi: Nagyon szerettem idejárni, hiszen ebben a kastélyban nem lehet unatkozni! Sokáig hiányoltam az öcsémet, de szerencsére egy idő után könnyebb lett kicsit a dolog (mivel megtanult írni, így folyamatosan tudtunk levelezni!) Nagyon hamar összeakadtam Burival, akivel szinte mindent együtt csináltunk – Levitás bulikra beöltözések, a kastély felfedezése, közös tanulások, szakítások utáni fagyi evések és rengeteg nevetés.
Mit köszönsz a Bagolykőnek?

Csák Arvid Geminián:Hogy mit köszönök Bagolykőnek? Valójában itt azt hiszem, valami olyasmi lenne a “helyes” válasz, hogy azt, hogy felnőtté tett, vagy ilyesmi, de ez egyrészt nem lenne igaz, mert sokkal hamarabb fel kellett nőnöm, mint hogy idekerültem volna, másrészt pedig amiért igazán és tiszta szívből hálás vagyok, az az, hogy az iskola falai között találtam meg a szerelmet, Nothart Konstantin személyében.
Doléancé Arslí Na Fírinne: Tudom, hogy illene azt mondanom, hogy milyen sokat tanultam itt, és ez igaz is, mert nagyon okos lettem. De mégis amiért a leginkább hálás vagyok az az, hogy megismerhettem sok embert, akik mind szerettek engem. Míg a Bagolykőbe nem jöttem, a családomon kívül senkivel sem tudtam barátkozni. Most sok barátom van!
Janey Forerst: Nagyon sok meghatározó pillanatot az életemből. Itt váltam azzá, aki ma vagyok és ennek nagyon örülök. Az iskolának köszönhetem a legjobb barátaimat és első férjemet is, akivel már ugyan nem vagyunk együtt, de mégis sok boldog pillanatot töltöttünk el együtt. Sokat tanultam itt érzelmileg is és persze tananyagbeli tudást is itt szereztem.
Joanne Annie Kingston: Számtalan dolgot, például azt, hogy már 14 évesen megtanultam, hogy mi az igazi felelősség. Akkor lettem ugyanis prefektus nem olyan sokkal a születésnapom után. Barátokat szereztem, és talán ami a legfontosabb: kitűnő alapokat kaptam a mai hivatásomhoz.
Jurasevszki Olympia: Közhelyek nélkül mondhatom, hogy a legjobb éveimet. Rengeteg barát, akikkel ma is tartom a kapcsolatot, szerelem, megannyi élmény, mint a kviddics, és a DÖK-ös rendezvények.
Nathaniel Aaron Loughlin:A Bagolykőnek köszönhetem az emberi kapcsolataimnak a kilencvenkilenc százalékát. Általában még a szünidőben sem utaztam haza, így rengeteg időm volt rá, hogy megismerjem a körülöttem élőket. Igaz, nem túl sok ember, de a régi iskolatársaim közül néhányan ma a legközelebbi barátaim. Többek között az iskolának köszönhetem azt is, hogy megismertem Nicolt, akivel az első évem óta együtt vagyunk, és ma már a feleségem.
Scarlett Nicol Emily Loughlin: Életem legfontosabb szereplőit mind itt ismertem meg, az iskola falai között. A barátságokat, amik a mai napig nagyon szorosak. Na meg persze Nathanielt. De rengeteg tanultam itt, az iskola egy félős kislányból lázadót gyúrt belőlem, majd felnőttem, ahogy általában szokás, megtanultam viselkedni, lenyugodtam. Időközben pedig rengeteg élménnyel lettem gazdagabb. Azt hiszem, mindez nem történik meg, ha nem jövök el ide.
Tenshi Izumi: Hogy az az ember lettem, aki ma vagyok. A tudásomat, élettapasztalatokat, készségeket, barátokat. A Bagolykő nélkül nem hogy hydromágus nem lennék, de még csak boszorkány sem.
Mi volt a legszebb pillanatod az iskolában?

Csák Arvid Geminián: Ez egy nehéz kérdés. Sok pillanat volt az öt év alatt, amire szívesen emlékszem vissza, vagy mert egyszerűen jól éreztem magam akkor, vagy mert valami olyasmi történt, ami alapjaiban változtatott az addigi életemen. Persze mondanom sem kell, ezek közül egyik sem kapcsolódik szorosan az órai tevékenységekhez! Mégis, nem hinném, hogy ki tudnék csupán egyet választani.
Doléancé Arslí Na Fírinne: Sok legszebb pillanatom volt: A séták a kastély környékén Luciane Qualis-szal… Szendrei Véda tanárnő elvitt minket a rezervátumba, és láttam igazi sárkányt! Nagyon közelről!
Amikor felfedeztük Kumagoroval azt a fát, aminek a lombjában az ágak úgy állnak, mint egy fotel és nagyon kényelmes..
Janey Forerst: Azt hiszem az, amikor karácsonykor megkérték a kezem. De ezen kívül sok szép pillanatom volt, amelyekre még mindig édes szájízzel gondolok vissza. A legjobban a közös bálokat szerettem. Az első olyan bál, ahol nem voltak ott a szüleim egy nemzetek estje volt, erre az eseményre még ma is tisztán emlékszem. Egy nagyon kellemes este volt az.
Joanne Annie Kingston: Egy évig magántanulónak kellett lennem, mert beteg lettem. Miután visszatértem olyan kedvesen fogadott mindenki. Addig a percig nem is hittem, hogy ennyire szerettek. Ráadásul a prefektusi jelvényem is visszakerült a mellkasomra, ami duplán okot adott arra, hogy örüljek.
Jurasevszki Olympia: Egy Halloweeni bál. Szerintem a partneremnek volt a legjobb jelmeze az este alatt. Csak sejtettem ki lehet az ijesztő maszk mögött. Furcsa érzés volt így egy “ismeretlennel” tangózni. Most mégis vele élek.:D
Nathaniel Aaron Loughlin: Véleményem szerint ez sem meghatározható dolog. Voltak szép, és rossz pillanataim egyaránt, ahogy szerintem mindenki másnak. De talán a legszebbek közé tartoznak a halloween-i bálok, és a közös karácsonyok, valamint amikor megtudtam, hogy apa leszek. De szintén ide sorolnám azokat a perceket is, amikre ma már csak nevetve emlékezünk vissza, például amikor rajtakaptak, hogy a lányok folyosóján tartózkodok, vagy a könyvtárban egy kisebb-nagyobb balhéba kerültünk, és olyannyira elfajult a helyzet, hogy nem egy könyv látta kárát a dolognak. Meg persze a gerincem.
Scarlett Nicol Emily Loughlin: Ez nehéz kérdés, mert nagyon sok szép pillanatom volt. Nyálasan és csöpögősen fog hangzani, meg valószínűleg unalmasan is. A legszebb pillanatom mégis az volt, amikor Nate megkérte a kezemet. Akkoriban nem voltam épp a helyzet magaslatán, ráadásul olyan lány voltam, akiről soha senki nem gondolta volna, hogy megállapodik. Így ez nem csak a legszebb pillanat, hanem mérföldkő is volt az életemben, ami még mindig elég erőseb kihat a jelenre.
Tenshi Izumi: Az első (és egyetlen) alkalom, amikor sárkányon lovagoltam. Elmondhatatlan érzés volt!
A vizsgaidőszakot hogy életed túl?

Csák Arvid Geminián: Kiváló tanuló voltam, szóval elég könnyedén…
Doléancé Arslí Na Fírinne: Könnyen
Janey Forerst: Kezdetben Levitás lévén elég stresszesen, de aztán változtam és egyre kevésbé vettem komolyan a tanulást, így a vizsgaidőszak is kevesebb jelentőséggel bírt, mint kellett volna.
Joanne Annie Kingston: Hú, elég nehezen. Mivel maximalista vagyok, muszáj volt mindig mindent tökéletesen tudnom, emiatt nem tudtam eleget tanulni. Mindenhová a tankönyveimmel meg a jegyzeteimmel jártam. Feszültség levezetésnek kiváló volt, hogy nem túl kedves dolgokat gondoltam a tanáraimról. Ezúton is, elnézést kívánok ezért! * Itt elneveti magát*
Jurasevszki Olympia: Oh, a vizsgaidőszak… Nekem mindig borzasztóan sok tárgyam volt, ami megnehezítette ezt az időszakot. Azokban az időkben nagyon stresszes voltam, rekordszámú étkészletet tettem tönkre véletlenül. A folyosón mindig nekem rohantak az alsóbb évesek, amitől még idegesebb lettem. Szóval alig vártam, hogy vége legyen…
Nathaniel Aaron Loughlin: Az iskolás létben a legfárasztóbb számomra érdekes módon nem a tanulás volt, hanem inkább a sok-sok ember közelsége. Vitathatatlan, hogy nem vagyok társasági ember, így az okozta nekem a legnagyobb nehézséget, hogy nagyon hosszú időn keresztül kellett nagyon sok emberrel összezárva lennem. Az indulatok a vizsgaidőszakban különösen kiéleződtek, hiszen mindenki ideges volt, és tanulni akart. Mi rellonosok elég lazán vettük a vizsgaidőszakot, tisztelet a kivételnek. Más házak felől hallani lehetett, hogy ilyen feszült a hangulat, meg olyan balhék vannak, nálunk azt hiszem, hogy ehhez képest nyugalom volt. Én személy szerint a végletek embere voltam vizsgák terén. Vagy minél előbb letudtam, és utána mással foglalkoztam, vagy pedig az utolsó utáni pillanatig halogattam a vizsgázást. A tanulást egyik esetben sem túloztam el, számomra az “E” elég volt.
Scarlett Nicol Emily Loughlin: Igazából nem okozott különösebb gondot. Nem voltam valami tanulós diák, mindig félvállról vettem a dolgokat, de legtöbbször mégis sikerek vizsgát tettem. Amelyik tantárgyat szerettem, annak a vizsgája nem okozott semmi problémát. Amit viszont nem, arra általában legyintettem. Az én figyelmemet mindig nehéz volt lekötni és a tanulás, a vizsga nem tartozott azok közé az elfoglaltságok közé amikre egy óránál többet szántam. Ez persze nem azt jelenti, hogy ez a helyes és követni kell a példámat. Ha visszamehetnék, akkor biztosan keményebben tanulnék, vagy legalábbis többet görnyednék a könyv fölött.
Tenshi Izumi: Tanulással, rengeteg teával, sok csokival és gumicukorral és többnyire zombi üzemmódban.
Volt hogy puskáztál, ha igen, hogyan?

Csák Arvid Geminián: Ne nevezz strébernek érte, de épp az imént említett ok miatt puskázásra sem volt szükségem.
Doléancé Arslí Na Fírinne: Én sosem puskáztam. Úgy sem mertem volna, mert nagyon rossz érzés lett volna, hogyha észrevesz a tanár és látom a szemében, hogy szomorú miattam.
Janey Forerst: Azt hiszem volt rá példa, de leginkább megtanultam valamennyire azt, amit kellett és a szerencsére bíztam magam, nem pedig papírfecnikre. Aztán lett, ahogy lett. Bár szerettem a kockázatot, de ilyen téren nem vállaltam gyakorta ezt, mert egy egész éves anyagot úgysem lehet a tenyeremből kiolvasni.
Joanne Annie Kingston: Nem mondom, hogy nem fordult elő, de nem volt jellemző. Fontosabb volt a bizalom, amit belém fektettek a tanárok, mint egy esetleges rosszabb jegy. Egyébként a cipőm alatt volt a cetli, és valamit leejtettem, hogy megnézzem. Nem túl eredeti, igaz?
Volt kedvenc tanárod, ha igen ki és miért?
Jurasevszki Olympia: Puskázni nem hiszem, hisz itt minden tanárnak sas szeme van. Vizsgán szinte lehetetlen, csak olyan akadt, hogy a padtársammal egymásról másoltunk. Nem, nem puskáztam, csak lestem.
Nathaniel Aaron Loughlin: Mint minden valamire való diák, természetesen én is beleestem a puskázás bűnébe. Mint már említettem, a tanulás nem tartozott az erősségeim közé, ezért kellett valami kiegészítő anyag. A technikámat viszont nem szeretném közszemlére tenni, úgy gondolom, hogyha valaki nem is tanul – mint én – legalább vegye a fáradtságot hozzá, hogy a puskázáshoz eredeti ötleteket használ.
Scarlett Nicol Emily Loughlin: Nem volt jellemző, mivel a legtöbb tanárnál ez nem éppen a megtűrt kategóriába esett. Én úgy voltam vele, hogy vagy tudom, vagy nem, ha csak vergődök a félméteres vízbe és belefulladok, akkor legyen úgy. Ritka alkalmak azért voltak, amikor összefirkáltam tintával a kezemet, abban reménykedve, hogy azokban majd válaszokra lelek, de egy-két kérdésnél többet így sem tudtam kipuskázni soha.
Tenshi Izumi: Nem tudok puskázni, mert minden az arcomra van írva, így meg sem próbáltam sose. Túl feltűnő sajnos, ha az ember lánya lángvörös fejjel machinál az asztal alatt…
Volt kedvenc tanárod, ha igen ki, és miért?

Csák Arvid Geminián:  A kedvenc tanárom Alexa tanár néni volt, és igazából ő meg is maradt ebben a státuszban nálam. Nem csak azért kedveltem, mert a házunk vezetőségéhez tartozott, hanem azért is, mert kedves és belátó volt velünk, holott valljuk meg, egyetlen rellonossal sem könnyű, mikor az elemében van. Ráadásul mikor megvakultam, a lehetőségeihez képest rengeteget segített nekem és Konnak, hogy alkalmazkodni tudjunk az új helyzethez.
Doléancé Arslí Na Fírinne: Azt hiszem, Szendrei Véda tanárnő, mert mindig nagyon aranyos volt velem, mint egy igazi anyuka. És mert elvitt a sárkányokhoz! És Zentai Enikő is, hiszen az ő tanársegédje voltam, és sokat dolgoztunk együtt. Nagyon kedves volt.
Janey Forerst: Visszagondolva azt hiszem nem volt. Bár volt olyan tanár, akinek a tárgyát szerettem, maga a tanerő mégsem vált a kedvencemmé. Talán azzal volt a problémám velük, hogy ők voltak a tanárok, én pedig a diák, és tudjuk jól, hogy ez a két csoport mindig is harcban állt egymással. Én sem voltam éppen a tanárok kedvence soha és ők sem lopták be magukat a szívembe többnyire.
Joanne Annie Kingston: Talán… Úristen, hogy is van a teljes neve? Lucyette-Oiseau de Poirette, igen azt hiszem így hívták. Ő egy nagyon közvetlen hölgy volt, ráadásul a franciában is segített nekem, amikor azt tanulgattam önszorgalomból.
Jurasevszki Olympia: Révay Nándor, a bűbájtan tanár. Durva egy fickó. A szigorúsága és a jelleme páratlan. Nehéz volt az óráin elbújni tekintve, hogy szőke a hajszínem. Mindig is irtóztam tőle, de a bűbájtan területén kiváló professzor.
Nathaniel Aaron Loughlin: Az iskolában töltött időm alatt sok tanár megfordult az iskolában, de nem sokan maradtak annyi ideig, hogy komolyabb viszonyt építsenek ki az összes diákjukkal, így én sem kerültem közelebbi kapcsolatba egyikükkel sem. Talán mégis kiemelném egykori házvezetőmet, Piton professzort, aki ha személyesen nem is, de természetével és a róla keringő (kísértet)históriákkal valamilyen szinten hatással volt a jellemem fejlődésére.
Scarlett Nicol Emily Loughlin: Ez nehéz kérdés. Az iskolai falai között töltött éveim alatt számos tanár megfordult az iskolában. Én igyekeztem őket elkerülni, de ez nem igazán jött össze. Bár volt konfrontációm egy-két tanárral, de mégsem utáltam senkit, ahogy kedvencem sem volt. Ha arra kényszerítenél, hogy nevezzek meg mégis egy tanárt, akkor az Arisztid Professzor lenne. Ne kérdezd miért, nem fogom elárulni.
Tenshi Izumi: Sebastian G. Felagund, mert bár többnyire roppantul szigorú volt, mindig igazságos volt, és nagyon érdekesnek találtam az óráit. Ezért is mellette voltam tanársegéd.
Volt kedvenc tantárgyad, ha igen miért?

Csák Arvid Geminián: A kedvenc tárgyam a mugliismeret volt. Ez talán meglepő, főleg annak fényében, hogy aranyvérű származású vagyok, de valójában mindig is érdekelt a muglik világa. Az iskola idején csak érdeklődés szinten, azonban azóta megtapasztalhattam, hogy milyen köztük élni, és bizton mondhatom, hogy nekem elnyerte a tetszésem az, amit érzékeltem.
Doléancé Arslí Na Fírinne: A bűbájtan! Nagyon szeretek varázsolni. Az is nagyon érdekes, amikor nem sikerül egy varázslat, és rá kell jönni, mit rontottam el.
Janey Forerst: A Legendás Lényeg Gondozását különösen szerettem, mindig is nagy állatbarát voltam, otthon mondhatni egy egész állatkertem volt mióta csak az eszemet tudom.
Joanne Annie Kingston: A Bájitaltant illene mondanom, igaz? Pedig nem az volt a kedvencem, hanem a Mugliismeret és a Gyom- és Gyógynövénytan. A Mugliismeret könnyű volt, igazán nem kellett rá készülnöm, a növényeket pedig szeretem, ma is velük dolgozom.
Jurasevszki Olympia: Természetesen kedvencem volt a bűbájtan a fentebb említett professzor miatt is. Az asztronómia is nagyon érdekelt. A csillagok mindig elkápráztattak. Egészen a 10. születésnapomig azt kívántam, hogy valaki vegyen nekem egy csillagot és nevezze el rólam.
Nathaniel Aaron Loughlin: Nem igazán választottam kedvenceket, általában azokat a tantárgyakat vettem fel, amikből könnyedén le lehet vizsgázni. Kivételt képez az elemi mágia, amit minden hátsószándék nélkül választottam, és ami segített, hogy pyromágussá váljak.
Scarlett Nicol Emily Loughlin: Mivel sokáig játszottam a Rellon ház kviddics csapatába terelőként, amit mellesleg nagyon élveztem, azt kell mondanom, a kedvenc tantárgyam a Repüléstan volt. Sok tanár megfordult az iskolában, aki ezt a tantárgyat tanította és semelyikkel sem volt semmi problémám.
Tenshi Izumi: MitVall, a fent említett okok miatt, és azért, mert szerintem kifejezetten érdekes más népekkel, kultúrákkal megismerkedni.

Mikor még az iskolába jártál, mi szerettél volna lenni?

Csák Arvid Geminián: Ó, hát igazából én pszichológusnak készültem éveken át. Ma már valahogy furcsa is visszagondolni rá… Régen volt. Sok minden megváltozott bennem, és rájöttem, hogy már nem tudnék emberek lelkével foglalkozni, mert olyasmiket rejt, amikkel soha többé nem akarok találkozni. Tulajdonképpen így fordult az érdeklődésem az egyéb humán tárgyak felé, elsősorban a mitológia és történelem tárgykörében, amikről most Prágában, egy mugli egyetemen tanulok.
Doléancé Arslí Na Fírinne: Mindig is bűbáj-feltaláló akartam lenni, és most erre is tanulok, úgyhogy még nem térített el semmi! Már ki is találtam bűbájokat, de mindig segítettek, viszont már készítem a mestermunkám, ami egy nagy, új varázslat lesz, és teljesen egyedül tökéletesítem!
Janey Forerst: Nem igazán foglalkoztatott a “Mi leszel, ha nagy leszel?” kérdés, más dolgok sokkal jobban lekötöttek, illetve a családom már több alternatívával előállt a jövőmet illetően mikor még járni sem tudtam. Úgy gondoltam, hogy ráérek jövőt választani magamnak. De mindenképpen valami olyan elképzelésem volt, ami hatalommal jár, valahol valami vezető pozíció. Még a mai napig is tanulok és képzem tovább magam más iskolákban. Tehát még bármi lehet belőlem, de most elsősorban feleség és anyuka vagyok, és ez a legszebb hivatás a világon szerintem.
Joanne Annie Kingston: Engem javasasszonynak szántak, mert van egy ispotálya a szüleimnek. Egészen mestertanonc koromig nem is gondoltam másra, akkor viszont valami minisztériumi állásra vágytam. Egy íróasztal mellett szerettem volna, egymagam és aktákat tologatni. De aztán végül mégis az eredeti terv mellett maradtam.
Jurasevszki Olympia: Mindig balerina akartam lenni. Részben nyomás miatt az édesanyám részéről, másrészt hamar beleszerettem a színpadi életbe. Viszont el tudtam volna képzelni még magamnak az ereklyekutatást és a régészetet is.
Nathaniel Aaron Loughlin: Úgy gondoltam, hogy valami gyakorlati hivatást választok, esetleg itt maradok, és mestertanoncként képződök tovább. Megfordult a fejemben, hogy átoktörő, esetleg amneziátor leszek. Mindez nem egészen úgy jött össze, ahogy elterveztem, de a legkevésbé sem bánom.
Scarlett Nicol Emily Louhlin: Nagy vágyam volt, hogy miután elvégzem a mestertanonc képzést, ereklyekutatónak állok, mert a régi és értékes dolgok mindig is közel álltak a szívemhez. Aztán ha kiöregedtem volna a terepmunkából akkor beálltam volna kereskedőnek. Az élet másként döntött, de lehetőséget kaptam arra, hogy mégse kelljen feladni teljesen ezt az álmomat, ugyanis Nate-tel közösen nyitottunk egy régiség kereskedést, aminek a keretében foglalkozhatok ilyesmivel, már amikor időm engedi.
Tenshi Izumi: Nagyon sokáig nem tudtam, de mihelyst felmerült bennem, hogy óvónő is lehetnék, a kocka el volt vetve. Más szóba sem jöhetett már. Szerencsés vagyok ilyen téren. (Ráadásul hydromágusként sokkal könnyebb babapopsit mosni, és némi non-verbális varázslat segít mindig lekötni a kicsiket – a többiek sosem értik, miért nálam a legcsöndesebbek a gyerekek! Wink )

A katedrán innen és túl…

A mostani cikkben azt tudhatjuk majd meg, hogy milyen az élet a Bagolykőben tanárként, és diákként. Több embert megkérdeztem erről a kérdésről, és bevallom, picit csaltam, hiszen nem csak régen diákok, most tanárokról lesz benne szó, hanem azokról is, akik ezt a pályát választották, tehát a mestertanoncokról. Akik válaszoltak nekem: Alexandra Rachel Hanna Flaviu, Angelinne Stanwood, Szendrődy- Nagy Áron, Radits Viktor Endre, és Horváth Anetta Melánia, utóbbi kettő mestertanonc.
Az első kérdésem mindenki felé ugyanaz volt, méghozzá a következő:

Milyen volt az élet a kastélyban, amikor diák voltál, és mennyi ideje volt ez kb.?
A megkérdezésemre több választ is kaptam, olvassátok végig ti is!
Alexandra Rachel Hanna Flaviu: Nyolc évvel ezelőtt végeztem, a Rellon ház tagjaként. Akkoriban jobban el voltak különülve a házak jellemileg. Talán én voltam az egyik első, akiben érződött a keveredés, hiszen visszagondolva az akkori baráti köröm – Adamius, Bert, Raziel, Jack – ők mind igazi Rellonosok voltak, akikről sosem lehetett tudni, hogy barátok vagy ellenségek éppen. Diákként elég vegyes és mondhatni veszélyes játékot játszottam, hiszen sosem foglaltam állást egyik félnél sem, és félő volt, hogy még a végén valaki árulónak tekint. Sok vér folyt már a klubhelyiségben, nem szerettem volna, ha az enyém is ott végzi. Kicsit kettősség volt bennem diákként. Kitűnő tanulóként hetente jártam büntetőmunkára, főleg Felagund professzorhoz, de mindegyiket túléltem és ma már tegező viszonyban vagyunk, ami számomra óriási megtiszteltetés. A kastély diákjának lenni, egy új lehetőség volt, szabadabb élet, más környezet. Sikerült megismernem és fejlesztenem magam és a képességeimet is.
Szendrődy- Nagy Áron: Harmadik éve már, hogy végeztem hetedikesként. Akkoriban is így pezsgett az élet a kastélyban, a diákok nem bírtak lenyugodni öt percre sem. Én is ilyen voltam, mindig ott voltam valahol, szinte sosem aludtam, mert mindig találtam valami újat, na meg a szobatársam mellett néha egyenesen öngyilkosságnak éreztem volna az alvást. Imádtam a helyet, rengeteg program, bál, és miegymás volt, ahova szívesen jártam el. A tanárok szigorúbbak voltak, részben, bár az izzasztó vizsgaidőszak mai napig borzongást kelt bennem.
Angelinne Stanwood: Nos, diákként úgy tűnt kezdetben, hogy nagyon nehéz az élet itt. Rengeteg házi feladat, folytonos tanulás, és sok-sok vizsga. Én hamar úgy döntöttem, hogy nem fogok a könyvek fölött begolyózni, szóval kalandossá tettem az életemet a kastélyban. Erről sokat tudna mesélni Livingstone professzor többek között, ő tartotta értem a hátát, de még Marston, van der Rohe, és Nimisshy professzor is bőszen emlegethették felmenőimet. Nagyon sok rosszaságban benne voltam, sokat párbajoztam, tiltott háziállatot tartottam… nem voltam egy mintadiák, így hamar le is mondtam a prefektusi címemről. Mármint, viszonylag hamar.
Radits Viktor Endre: Na, hát ezekre a kérdésekre kicsit másképp válaszolok én, mint egy tanár. Remélem nem haragszol meg érte. Szóval hát diákként nagyon szeretettem mindig is itt. Bár kezdetben furcsa volt, hiszen a közvetlen családom teljesen mugli, így úgy volt nekem ez az egész, de nagyon megszeretettem és ezért is választottam varázsvilágbeli jövőt magamnak, amit itt, Bagolykőn képzelek el.
Igazából még nem igazán látom a másik oldalt, számomra még mindig elsősorban a diáklét az, ami van, és csak másodsorban vagyok tanárjelölt. Még eddig órát sem tartottam, tehát számomra még a tanári lét az ismeretlen terep.
Horváth Anetta Melánia: Hát igazából én nem jártam ide sokat, hogyha leszámítjuk a mostani mestertanonci képzésemet. Akkor, amikor itt voltam, nagyon jól éreztem magam, jó volt a csapat, a bulik, a csínytevések, amikor leöntöttem a társaimat forró csokival, meg hasonlók. Imádtam itt az életet, de sajnos csak ennyi maradt meg számomra, mert harmadiktól másik helyen, Spanyolországban tanultam tovább, egészen az alapképzésem végéig. Most pedig? Hát nagyjából ugyanolyan, mint akkor. Jó, hogy vannak ismerős arcok, akikkel bulizni, beszélgetni lehet, meg ilyesmi, bár furcsa, hogy az én korosztályom már „kikopott”. És hát ugye nekem most a család az első, szinte csak hobbi a tanulás. *mosolyodik el*

A második kérdésem az volt az emberek felé, hogy milyen az élet most, tanárként. Lássuk, erre mit válaszoltak.
A. R. H. F.: A tanári oldal elég szokatlan volt, itt töltöttem a gyakorlati időmet is, és később megmaradtam főállásban is. Az elején nehéz volt az átszokás, hiszen a legtöbb diákom korábban iskolatársam volt, vagy éppen barátom. Mára már kifutott az én generációm, így már teljesen megszoktam, hogy tanár vagyok és nem diák. Tanárként igyekszem igazságos, korrekt és előrelátó lenni. Figyelembe venni a diákok képességeit.
Sz. N. Á.: Mindig is visszaakartam térni ide, és nagyon örülök, hogy sikerült. Nem sokkal másabb tanárként itt lenni, mint nem is olyan régen diákként, egyedül a tanulás az, ami változik, na meg,  hogy a tanterem melyik oldalán is állok. Furcsa volt megszokni, hogy van szavam a diákok felett, és még büntethetek is, kezemben  a hatalom.   Természetesen ezzel nem élek vissza. Ugyanúgy szeretem, nem sok minden változott így sem, legalább is nekem.
A. S.: Az élet sokkal nehezebb, mint akkor gondoltam. Megtérül a belefektetett idő, és energia, mindig is ezt gondoltam, de sokkal összetettebb a dolog. Ebben a kastélyban, habár körül van véve védővarázslatokkal, mégis több száz kiskorú varázslótanoncot zsúfolunk össze. Ha csak magamra visszagondolok, tudom, hogy mi meg nem fordul a fejükbe, és mennyire veszélyesek lehetnek önmagukra, és másokra.
Az élet szabadabb, és kötöttebb egyben, elhivatottságtól függ. Na meg persze attól, ki mennyire szereti, vagy szeretné megtartani az állását. Rengeteg a papírmunka, és mindig naprakésznek kell lenni, ha az ember jól akarja csinálni ezt az életformát. De a fiatalokért megéri, látni, mennyit tudnak fejlődni évről-évre, hogy hogyan alakul ki az erkölcsi szabályrendszerük, hogyan írják felül, amit tanítunk, és hogyan jönnek rá, hogy igazunk volt, vagy lesz nekik igazuk. Kalandos, mert mindig történik valami, ha a diákok nem, a manók és portrék, szellemek gondoskodnak róla.
R. V. E.: Összességében úgy érzem, hogy tanárnak lenni nagyon jó lesz majd. Szeretem az embereket kicsit terelgetni. Van egy öcsém és egy húgom így már a nevelést volt alkalmam valamilyen szintem megtanulni. Talán ez is volt az, ami erre a pályára vitt engem. szeretem látni a munkám sikereit, és csak remélni tudom, hogy valóban sikeres tanár leszek. Ám ez majd csak 2 év múlva derülhet csak ki igazán.
H. A. M.: Én nagyon fogom élvezni. Emlékszem még annak idején azokra az órákra, amiket Anne May tartott nekünk. Én is az ő tárgya felé húzok, ami most nekem a bolt miatt is jól jön. Na de kanyar vissza… Na szóval. Még nem igen tanítottam, így ere a kérdésre nem igen tudok válaszolni. Csupán egy tanóra volt, amit félig meddig, segítséggel megoldhattam, de az sem itt. Hát huhh, az nagyon furi volt. Még van ezen kívül egy évem, vagyis kettő, ha a gyakorlást is belevesszük, de én már nagyon várom, és szerintem nagyon is élvezni fogom.

Hát született itt mindenféle válasz, így talán elképzelhetőbb, hogy milyen is az ő életük, a véleményük a dolgokról.
Kicsit megbonyolítottam a kérdéssorom végét egy összehasonlítós kérdéssel, amire nem sok mindenkitől kaptam választ. Ők a következők:
A. R. H. F.: Furcsa dolog összehasonlítani a kettőt, mindenben vannak pozitívumok és negatívumok. Azt hiszem a diáklét, a régi kapcsolatok, a felhőtlenebb napok és az, hogy kommandózni kellett éjjel a folyosón, hogy egy-egy titkos találka alkalmával ne bukjunk le, jobbak, mint a mostani, kissé monoton állapot, de persze ez is szeretem, csak más miatt jó.
Sz. N. Á.: Diákként itt lenni azért volt más, mert mindig volt valami izgalmas a nappalokban, az éjszakákban egyaránt. A tanárok és prefektusok elől való bujkálás, mikor éjszaka kilopóztál, a csínyek… ezek olyan dolgok, amiket manapság nem tehetek, és nem is tennék meg. Felelősségteljesnek kell lennem, és tudnom kell, hol az a bizonyos határ, ami bevallom, egy olyan bolondos embernek, mint én nehéz. Mégis próbálkozom vele, hogy így példát mutathassak, és segíthessem a diákokat az előrehaladásban.

Ahogy láthatjátok a véleményekből, minden tanár volt diák, a csínyekkel, örömökkel, bánatokkal együtt, és most ők hajkurásszák azokat, akik ezeket (kihágások, csínyek) elkövetik. Vagy nem is annyira? …

Baráti beszélgetés Hayline Sophia Windyvel

Sokan ismeritek valószínűleg Lint, akivel a napokban beszélgettem. Hallottam róla, hogy tavaly végzett, és a faluba költözött, meg egyéb, finom, szaftos pletyiket, és úgy gondoltam, hogy megkeresem, és kifaggatom.
Nem kellett sokat kérlelnem, és máris meghívást kaptam hozzá, Bogolyfalvi kis csinos otthonába. Amikor ajtót nyitott, már tudtam is, hogy mi kavarta fel a port mindenkinél, de lássuk, mi is történt vele az itteni években, és most hogy telnek a mindennapjai.

is_scarlett-johansson-jewish001

Beinvitált a lakásba, és máris egy pohár teával kínált, amit szívesen elfogadtam. Egy kislány csücsült a karján, amire az első kérdésem rögtön ki is bukott, és egy rövidke beszélgetésbe torkollt. Ez volt az első kérdésem, kicsit meglepetten, és hatalmas szemekkel.
– Mikor kerültél a suliba?
– Hét éve kezdtem el itt az iskolát elsősként.
– És mennyi időt töltöttél el a falak közt?
– Hat évig voltam diák, bár be kell vallanom, egyszer ismételnem is kellett.
*Lesüti a szemét, én pedig elég kényelmetlenül kezdem magam érezni, szóval inkább továbbhaladok*
– Mesélj róla, milyen volt itt felnőni? Az akkori barátok, és iskolatársak közt?
– Tanulságos. szerencsém volt, mert egy szeretetteljes csapatba kerültem bele, ahol szinte soha nem volt jele semmiféle nézeteltérések, vitának. Mindig segítettük egymást, és az összetartás is nagy volt.
– Gondolom összezörrenések azért voltak, hiszen nincs olyan társaság, ahol ne lennének. Melyik volt számodra a legemlékezetesebb?
– Pontosan mire gondolsz?
– Úgy értem, hogy leszidtak, vagy valakivel összevesztél, ilyesmi. Vagy miért? Mire kéne itt gondolni?
*Vonok magam vállat, és a szám vigyorba görbül.*
– Khm. Talán az, amikor lebuktam, buktunk a kalickában, és a házvezetőm egy kicsit elbeszélgetett velem. Velünk. Na szóval érted.
*Szegény tiszta piros lett, és a szavakat sem találta, így egy picit még visszatértem eredeti témámra.*
– Apropó, ha már a csínyeknél tartunk. Mi volt az a csíny, ami a legemlékezetesebb, ezt a kalickás esetet leszámítva. Mert ha így mesélsz, ilyen is biztos van.
– Naná, hogy van. Annó, valamikor sok éve, Hajnival játszottunk, felelsz vagy merszeztünk, és hát úgy alakult, hogy a vadőrlak csinos bugyi rózsaszín, és sárga színekben pompázott utána. Vicces volt nagyon.
– Most, hogy ezekre visszaemlékszel. Nem gondoltad sosem úgy, hogy félbeszakadt tanulmányaidat folytatnád?
– Nem, most már semmiképpen nem, Rhea érkezése miatt.
*Magához öleli, és egy puszit is nyom a pici arcára, én pedig hát, csak nézem őket.*
– A családod miatt döntöttél úgy, hogy egy időre vissza is vonulsz, vagy volt ennek más oka is?
– Egyértelmű, hogy a kislány miatt tűntem el. Egy anyának kötelességei vannak, választanom kellett az iskola és Rhea között, így a babát választottam. Van egy szerető férjem, és sok tennivalóm akad.
– És mesélj, mivel telnek most a mindennapjaid?
– Az életem egy kész sürgés-forgás. Soha nincs megállás, mindig történik valami új. A férjemmel minden nap kíváncsian várjuk, hogy milyen “újdonsággal” fog előrukkolni a kicsi. A földön történő kúszást mászást például már profimód űzi. Most éppen a járás tanulásánál tartunk. Az olyan szavak, mint az “anya” és az “apa” már nagyon ügyesen mennek neki. Egy tünemény, de ugyanakkor szorult belé némi kis csintalanság is. Képtelenek vagyunk betelni vele!
*Végszóra ezt be is bizonyítja a csöppség, aki vigyorogva, és nevetgélve nyúlkál ide- oda, és persze közben kapaszkodik Hayline nyakába.*
– Az számított neked valamennyire, hogy az ismerősök, a barátok szinte mind egy szálig elballagtak már?
– Nem, semmiképpen sem. Miután az iskola falai közt egyedül maradtam, nehéz volt boldogulni, és sajnos egy ideig, rajtunk kívül álló okok miatt, egyedül voltam kénytelen végigcsinálni a dolgokat. Ezt pedig tanulás mellett ugyebár nem lehet.
– Igen, ezt teljes mértékben megértem.
*Mivel nem akarom sokáig feltartani szegényt, és húzni az idejét, lassan itt az ideje elindulnom.*
– Befejezésképpen mondd csak, kik azok, akikről tudsz, hogy még itt vannak a faluban, vagy lehet róluk bármit is hallani?
– Hááát, talán Ifens, meg Neko. És ott van Riell, meg Jey, meg Hajni. Meg Nia.
– Húúú, ez azért jó sok.

Jegyzetelem fel még a neveket, hozzám képest is lelkesen, majd felállok a helyemről, további szép napokat, és ünnepeket kívánok neki, és elindulok vissza a kastélyba, miközben azon töröm a fejem, hogy mennyi mindent végigvitt, és a pletykák igazsága ellenére kitart, és él. Boldog, mindig vidám, és barátságos. Mint régen. Állítólag….
Hát kell ennél bárkinek is több?

Interjú Janey Forersttel

Janey Forerst. Szerintem ti olvasók biztos hallottatok már róla. Tudjátok, ő az ajándékbolt tulajdonosa, ahol a mugli cuccoktól kezdve mindent megtalálhattok. Ám Janey pár évvel ezelőtt még a Bagolykő Mágustanoda diákja volt. Bizony, bizony. Régebben az Edictumban a pasi ügyeiről volt híres, ám most nem emiatt keresetem fel. Hanem azért, hogy egy kicsit többet megtudjunk róla.

Szia Janey! Örülök, hogy eljöttél. Először is mesélnél egy kicsit magadról?
Szia Zachary! Megtisztelő, hogy éppen engem kértél fel interjúalanynak. Mit is mesélhetnék magamról? Londonban születtem 23 évvel ezelőtt, egy mugli barát aranyvérű család kisebbik lányaként. Édesapám angol, míg édesanyám félig francia, félig magyar és szerette volna, hogy megtanulják a lányai az ő anyanyelvét, így kerültem én a Bagolykő mágustanodába. Magyarország pedig olyannyira megtetszett, hogy azóta is itt élek, aminek lassan már 10. éve lesz. Jelenleg a faluban élek és vezetem az ajándékboltomat, illetve nevelem a keresztlányomat és a nevelt fiamat.
Aha. A süveg először melyik házba is osztott be téged?
Először a Levitába kerültem, ahova kezdetbe tökéletesen illettem, de jellemem sokat változott 16 éves koromra, illetve házon belül akadtak problémáim, amelyek arra sarkalltak, hogy házváltást kérvényezzek. A Rellon sokkal jobban passzolt hozzám, és ma is azt érzem igazi otthonomnak. Bár a gyors levitás észjárás még megmaradt.
*Szélesen elmosolyodik*

Óh, ezt nem is tudtam. Gondolom te is követtél el csínyeket, mint minden más diák. Melyik volt a legdurvább és azt mikor követted el? Nyugi, most már nem tudnak megbüntetni. *Kacsint*
Ó, hát én igazán nem a csínyekkel tűntem ki az iskola diákseregéből. Persze egy-két portré nekem köszönheti, hogy már nincs keret, amibe hazamehetne. De azt mondhatom, hogy leginkább nem a tárgyi dolgokba szerettem kárt tenni, hanem a diáktársaim közül néhány lánykának és fiúcskának a kis törékeny lelkében.
Mit köszönhetsz az iskolának?
Hm… ez egy nehéz kérdés. Sok barátomat itt ismertem meg. Illetve a volt férjemet is. És persze sok hasznos dolgot is tanultam itt, amiket még most is kamatoztatok. A legendás lények ismerete, vagy éppen a bájitaltan rejtelmei sok olyan tudást adtam nekem, amikre szükségem van a mai napig. Na meg azért a számmisztika is segíteni szokott, amikor a boltban a számok világában kell elvegyülnöm.
Hogy megy a bolt?
A bolt virágzik. Az iskolából van 3 alkalmazottam, akiknek hála jut időm a bolt mellett magamra is. Ha ők nem lennének akkor lehet a bolt sem tudna ilyen jól működni.
Hogy tetszett az iskola? Megbántad, hogy ide kerültél?
Az iskolát imádtam és még ma is szívesen megyek vissza a kastély ismerős falai közé, ha esetleg úgy adódik, hogy erre lehetőségem van. Ha újrakezdhetném, akkor is ide jönnék. Nagyon sok szép élményem kötődik ehhez a helyhez, amiért megérte átszelni a fél kontinenst.
Volt kedvenc tanárod?
Hát most megfogtál. Én nem mondhatnám, hogy a legek embere vagyok, de a Házvezetőm, Nemeskürti professzor óráit és vizsgáit nagyon szerettem.
Tartod még ma is a kapcsolatot valakivel az iskolából?
Az iskolai szobatársammal, Nicollal még ma is nagyon jó barátnők vagyunk, vele rendszeresen találkozom, Illetve azzal, hogy itt maradtam a faluban sok új ismerősöm is van már az iskola falai közül, akiket a ballagásom után ismertem meg.
Tervezel visszatérni az iskola falai közé mestertanoncként vagy esetleg tanárként?
Semmiképpen sem. Tanulmányaimat jelenleg levelezőn folytatom egy angol egyetemmel, ahol hamarosan megkapom a diplomámat, hogy átvehessem az örökségemet is majd a megfelelő időben. Tanár pedig nem lennék semmi pénzért sem. Ismerve magamat, hogy milyen diák voltam nem szeretnék hozzám hasonlóakkal bajlódni. Az én világom az üzleti világ és nem a katedra.
Köszönöm az interjút, szia!

Hogyan puskáztak a mestertanoncok régen, és most?

Minap azon gondolkodtam, hogy a mestertanoncaink miképpen puskáztak régen – mikor még kis 14 éves diákok voltak – és most, hogy már tudják, hogyan mennek a Bagolykő vizsgáin a dolgok. Ezért arra gondoltam, hogy megkérdezek pár MT-t, hogy hogyan is puskáztak.
Először is Rudgerus Grothues-nak tettem fel a kérdést. Aki csak annyit mondott, hogy: Fogalmam sincs, ugyanis nem puskázok, inkább megbukok becsületesen, mintsem átmegyek csalással.
Cöh… Ja, persze… a kis szende unikornisok sosem tesznek semmi rosszat. Naja. Szerintem minden ember legalább egyszer puskázott életében. Bár ki tudja. Nem biztos, hogy magamból kéne kiindulnom. Mondjuk én egyszer-kétszer puskáztam, de akkor sem buktam le.
Na mindegy. Inkább bepróbálkozok Boronkai Hajnalka Emíliánál. Hátha a lány csalt már. Elsősként gondolni sem mertem rá, azóta pedig mindig lebukok, szóval most sem szeretek.
Nocsak, nocsak… Ki gondolta volna hogy egy főnix is puskázott. Valamiért jobban kinéztem volna egy unikornisból. Bár ahogy mondta, mindig lebukott puskázás közben, tehát annyira ő sem tud jól csalni.

Na most nézzünk meg egy rellonost, mondjuk… Grósz Annát. Szerintem benne nem kell csalódnunk.
Az első bagolyköves évemben elég sokat puskáztam. Varázstollal, láthatatlanná váló tintával, másolással, és különböző mugli módszerekkel is, amiket az itteni tanárok kevésbé ismernek, például fehér tollal fehér papírra írással, nyaklánccal, kólásüveggel, origámival és filmtekercs puskával.Később rájöttem, hogy nincs szükségem ilyenekre.  Tudtam, hogy a leányzóban nem kell csalódnunk. Itt van jó pár ötlet a többi diák számára. Gondolom ezekkel a módszerekkel soha nem fogtok lebukni. Kivéve akkor, ha tanáraitok ezt cikket olvassák.
A következő diák, egy Navines leányzó: Pataki Margaréta. Szerintem sokan tudják, hogy a mestertanonc kissé álmodozó, de éppen ezért cuki. Ezért kíváncsi voltam, hogy ő puskázott-e élete során, és ha igen, hogyan tette. Nézzük: Puskázni? Az valami mugli ketyere, nem? Jaaa, hogy csalni! Elsős koromban egyszer sikerült kilesni a dolgozat összes válaszát a tankönyvből, de annyira bűntudatom lett, hogy ráöntöttem az összes tintám, csak hogy ne lehessen látni a válaszaim. Azóta leadtam a Jóslástant, és nincsenek problémáim. Elnézést, tanárnő!! Még most is szégyellem magam! Bocsánat. ):
Komolyan? Mit is várhattunk volna egy ilyen aranyos kis nagylánytól? Bár azért ő is bepróbálkozott… Úgy tűnik a navines diákok nem szeretnek csalni. Igazi kis tündérek.
Most pedig jöjjön egy másik sárkányka: Elisabeth LovelaceElsősként még jó gyerek voltam, nem puskáztam, aztán az évek alatt többféle módszert is kitaláltam, de leginkább egy spéci tintát használtam, amit csak egy bizonyos szögből lehetett elolvasni. A kézfejre írva igazán hatásos.
Hajaj. Ezek a rellonosok… olyan rosszak. Ez a tinta nekem nagyon bejön. Majd megkérdezem Elisabeth-et, hogy honnan is vette. Bár nem biztos, hogy ilyen kis titkokat ki fog adni a kezéből.
Eztán két levitás fiúnak tettem fel ezt a kérdést. Karasa B. Bálint-nak, és Matthew G. Kinesy-nek. Ők így feletek:
Bálint: Nos, mivel jófej mestertanonci társaim vannak, így az egyik vizsga előtt pár órával megkaptam a tananyagokat, mivel addig azt se tudtam, hogy milyen tantárgyakból kéne vizsgáznom. Tehát az én idei puskázásom saját képzelőerőm volt leginkább, na meg Monky, a szellem. Még jó, hogy választékos szókinccsel rendelkezem… haha.
Matthew: Elsős koromban még kezdő voltam. Akkor még szükség volt rá, hogy egy szorgalmasabb diáktársam arcáról és mozdulatairól olvassam le a megfelelő válaszokat, illetve a tanár krétafogását és szemöldökeit figyelve ellenőrizzem azok helyességét.
Most pedig miért puskáznék, mikor a tények és összefüggések egyszerű alkalmazásával bármilyen kérdésre olyan válasz adható, amely még ha nem is található meg a tankönyvben, bármelyik tudományokban jártas professzornak el kell ismernie az igazam?

Sajnos tőlük nem kaptunk semmilyen tippet a puskázást illetően, bár Bálint azt mondta, hogy az is elég, ha az ember a képzelőerejét használja, és választékos szókinccsel rendelkezik. Mondjuk ez is egy megoldás. Úgy tűnik, hogy Matthew pedig egy igazi – vérbeli – levitás. Az elmondása alapján ő nagyon okos lehet. Jó emberismerőnek tűnik, ha már letudta olvasni a diáktársai arcáról a dolgokat. Vagy talán ez könnyű dolog, csak én vagyok a sötét?
Az utolsó mestertanonc akit megkérdeztem Emma N. Lahr volt. Azt tudni kell róla, hogy a süveg eredetileg az Eridonba osztotta be, később pedig kérvényezte, hogy had legyen rellonos, így az alagsorba költözött. Talán ő sem puskázott. Vagy mint Hajnalka, ő is mindig lebukott? Hiszen először eridonos volt. Most megtudjuk: Rengeteg módszer van a puskázásra. Én sose vetettem be mágikus dolgokat, megmaradtam a mugli dolgoknál. A legjobb a combra ragasztott papír és szoknya páros. De nekem remekül bevált, hogy a dolgozat alá betettem a puskát és amikor a tanár nem figyelt vagy felül vagy alul vagy oldalt kihúztam és leolvastam mindent. Persze utóbbihoz jól tele kell pakolni magunk előtt az asztalt, de csak annyira, hogy ne legyen túl feltűnő.
Valamint a másik amit párszor használtam – ami már rizikósabb – a padba betett könyv, amit ha a tanár nem volt a közelbe kihúztam, rátettem a lábamra és lapozgattam. Ennél igen nagy a lebukás veszélye, szóval ügyesnek kell lenni. 

Háh… Mégis. Pedig azt hittem, hogy lesz egy olyan rellonos MT aki még nem puskázott. Hát… mégis.

Kék Jávorszarvas

A régi nem normális boszorkány égetés Bagolykőn

Mindenki azt hiszi, hogy a boszorkány égetések és üldözések csak a 13. században voltak gyakoriak, azonban ez súlyos tévedésnek minősül. Az 1900-as években is még ragyogóan keresték ezeket a különleges képességekkel megáldott embereket, és egyes esetekben rájuk is találtak, kissé kezdetleges módszerekkel. Az egyik ilyen “vizsgálat” az volt, hogy beledobták a boszorkánysággal gyanúsított személyt a folyóba. Ha az fennmaradt a felszínen, akkor boszorkány volt. Olyan ‘mérésekkel’ is igazolták még őket, hogy ha megegyezett a súlya egy fáéval, akkor is ennek minősült. De valójában még azokat is elkapták, akik rossz szemmel nézték a máglyára küldéseket.
Egy nevét eltitkolni akaró falusi lakostól hallottunk egy történetet:
– Valamikor az 1930-as években történhetett egy eset, ami akkor nagy botrányt keltett. Az egyik főtéren nyilvános kivégzést akartak végrehajtani. Egy kedves, fiatal menyasszony a párjával együtt kimentek a pékségükből a nagy tömeg miatt. Ahogy előttük is végighurcolták azt a boszorkánysággal vádolt nőt, a fiatal kisasszony nem bírta, és az egyik őrnek nekivetette magát, hogy hogy lehet így bánni valakivel. Nem járt utánuk ezeknek a dolgoknak, ezért is nem tudta, hogy mi a következménye a tettének. Az akkori egyik magasabb beosztású pap pedig igen nagyon üldöztette a boszorkákat, és 2 pillanat alatt a kis menyecskét is azzal vádolták. Az a pap rendkívül élvezte a kivégzéseket, örült ha más emberek arcán láthatta a kínt és a fájdalmat. Mikor két nappal később ez a jóformán még leányzó került a perzseléshez, a vőlegényét ott előtte ölték meg, a lánynak pedig kivágták a nép előtt a nyelvét, mint akkoriban minden ‘boszorkánynak’. Elég morbid dolog volt, de akkoriban ebben hittek az emberek és nem kegyelmeztek senkinek sem, akiről azt hitték, hogy boszorkány. Ekkoriban csak a hit számított nem pedig a józan ész. Ahogy felkötötték szerencsétlent a máglyára, alig bírta kimondani, amit akart. De nagy nehezen sikerült neki. Szerencsétlen lány már a füsttől fuldoklott. Igaz, milyen kegyetlenek voltak akkoriban? Azt mondta a papnak, hogy minden olyan emberért megfizet, akik nem voltak azok, amiknek mondta őket. Az az úr pedig csak megmosolyogta a lányka kijelentését, majd azonnal eltűnt a nyelve a szájából, mintha kimetszették volna és fél órányi szenvedés után megfulladt. Abban a pillanatban nem akartak abban a falucskában, vagy városban, már nem is emlékszem, de ott hirtelen nem számított, hogy élnek-e köztük boszorkányok, vagy sem. -megrázott minket a történet ezért is egy két perces csenddel emlékeztünk meg azokra akik ekkoriban, erre a sorsra jutottak. Egyikünk sem gondolta volna, hogy ilyen kegyetlenek voltak akkoriban az emberek.
Az “élménybeszámolót” egy kedves öregasszonytól hallottuk, akire szintén ráfogták, hogy boszorkány és be is börtönözték őt, de megmenekült. Nevet nem szeretnénk említeni, mert megkért rá minket és mi ezt tiszteletben is tartottunk. Annyit viszont elárulhatunk, hogy a faluban él és virul, most már.

Egy régi diák… – Interjú Nicole Sodburyvel

D.: Szia Nicole! Kezdem is egyből a faggatást, hány évig koptattad a padot?
N.: Szervusz! Majdnem 5 teljes évig. Nem sokkal a vizsgák előtt hagytam ott az iskolát.
D.: Hogy érezted itt magad?
N.: Ha mondhatom ezt, akkor kiemelkedő helyet fog foglalni az életemben az itt eltöltött idő. Szeretettel gondolok vissza Bagolykőben szerzett emlékeimre, tapasztalataimra. *halványan elmosolyodik*
Persze hazudnék, ha azt állítanám, hogy felhőtlen diákéveket tudhatok magam mögött… * fél pillanatra elmereng majd tekintetét ismét a fiúra szegezi várva a következő kérdést*
D.: Én még sosem voltam prefektus, azt te mennyi ideig csináltad, büntettél-e valakit, szegtél-e meg a jelvény hordása alatt szabályokat?
N.: Emlékszem, egy márciusi napon kaptam meg az értesítést, miszerint elnyertem a Levita ház prefektusi posztját. 2 és fél évig viseltem azt a bizonyos jelvényt és igen, természetesen osztottam ki büntetéseket. * a kérdés végét hallva felcsendül nevető hangja*
Nos… igen. Szegtem meg szabályokat, bár én inkább úgy fogalmaznék, hogy éltem a posztom adta előnyökkel. Természetesen kevés alkalommal volt rá példa.
D.: Kviddicseztél, prefektus voltál. Elmondanád, hogy az ötletek honnan jöttek, hogy ezeket csináld?
N.: A kviddicsbe csöppenésemet a legjobb barátnőmnek, Allegra Blacknek köszönhetem. Az ő unszolására jelentkeztem a Levita csapatába. Nem fűztem nagy reményeket a dologhoz, ezért is lepődtem meg azon, hogy engem választottak ki fogónak.
Prefektusság… hm…*elgondolkodik*…ezt nem igazán tudom senkire se “fogni”. Mindig is szerettem volna prefektus lenni, így adott volt a helyzet mikor megüresedett egy hely. Reménykedtem és szerencsére meg is kaptam.
D.: Ha ez nem túl személyes… Te meg Leslie Bourne szép ideig voltatok együtt. Nem egy házban, de mindketten kviddicseztetek egymás ellen, ráadásul ő is prefi volt. Mesélnél erről egy kicsit?
N.: Leslie, pontosabban Levente, hisz mint ismert, nevet változtatott az utolsó évünkben. *jegyzi meg egy könnyed mosoly kíséretében* Még mindig a kedvesem. Az ellentétek közöttünk számunkra sosem jelentettek gondot, sőt. Felettébb szórakoztatónak tartottuk, hogy meghökkentek a Levitás-Rellonos párosunkon. Kviddicsmeccseken pedig ellenfélként tekintettünk a másikra. A pályára sosem léptünk egy párként. Mikor mindketten csapatkapitányok voltunk sem okozott ez semmilyen problémát.
Remekül kezeltük a helyzetet. Azt sem bántam, ha néha kitüntető figyelmet kaptam a a gurkótól a meccseken. Ő erre mindig ezt mondta, hogy ez a terelő dolga. * nevetve legyint*
D.: Miért is hagytad el az iskola falait?
N.: Ez elég személyes, ha nem haragszol, nem válaszolnék erre a kérdésre.
D.: Mikor elmentél, Leslie-vel mi lett? Egyáltalán tudta?
N.: Látom nem adod fel. Együtt jöttünk el az iskolából, közös döntés volt.
D.: Jól érzed magad az iskola után? Nem hiányoznak a varázslatok vagy az itt kötött barátságok?
N.: Jól vagyok. A varázslással nem hagytam fel. Boszorkány vagyok és előszeretettel használom is őket ha a lehetőség adott. A barátságok pedig sajnos kopnak. Egy kezemen megtudom számolni, hogy hányan maradtak az életem részei Bagolykő után.  Bevallom, néha szoktam nosztalgiázni.
D.: Mit csinálsz pontosan azóta, hogy leléceltél? És hova is mentél?
N.: Természetesen befejeztem az utolsó évemet máshol. Angliába utaztunk vissza, majd beiratkoztam az Avalon School of Magic Poition iskolába. Ha nagy leszek, bájitaltan professzorasszony leszek. Erre esett a választás. B tervként még gondolkoztam azon, hogy kezdek valamit a kviddicses tapasztalataimmal. Mérlegeltem egy darabig. Bájitaltan nyert. Tanársegédként is élvezettel merültem bele a kotyvasztásba.
D.: Nem bántad meg, vagy sosem volt benned tüske azért, mert elmentél innen? Nem sajnáltad, hogy kiket/miket hagysz itt?
N.: Vegyes érzésekkel gondolok vissza a döntésemre. Meg kellett tennem ezt a lépést, de azt sem bántam volna ha nem kell kiszakadnom az iskolából és a barátaimtól elválni. Biztosíthatlak róla, hogy nem volt könnyű. Azt hiszem egy apró tüske van bennem. *felsóhajt* Megbirkózom vele. Igyekszem mindennek a jó oldalát nézni és ennek a döntésnek is volt ilyen része.
D.: Milyen reményekkel/hiú ábrándokkal hagytad el az épületet?
N.: Mindig is igyekeztem reálisan nézni a dolgokat. Így voltam ezzel is. Ugyan mi történhetett volna? Lehetőségünk volt befejezni az iskolát máshol, van egy támogató, szerető családom. Ennek tudatában egy percig sem féltem, hogy elveszettek leszünk Les-zel. Valahogy mindig lesz. Akármennyire is sablonos és elcsépelt ez a mondat.
D.: A családdal hogy állsz az életben?
N.: Menyasszony vagyok és ez jelenleg boldoggá tesz. Mindkettőnket. Nem kell elsietni a dolgokat és jelenleg egyikünk sem lenne kész egy baba érkezésére.
D.: Tartod valakivel a kapcsolatot az iskolából?
N.: Az a bizonyos marék ember, amit már említettem. A legfontosabb megmaradt és a mai napig hálás vagyok Allegra barátságáért.